Cím:
Az esőkészítő (2.rész)
Szereplők:
Hyungwon, Minhyuk
Érintett
banda: Monsta x
Műfaj:
fantasy, minifiction
Korhatár:
12
Megjegyzés: Bár a szereplők változtak, az ihletet adó képet megőriztem az eredeti párosról.
Javította: Ézemi, Minrin
Megjegyzés: Bár a szereplők változtak, az ihletet adó képet megőriztem az eredeti párosról.
Javította: Ézemi, Minrin
2.
rész
Harcosok
Harcosok
A
hetek úgy szaladtak el, mintha ostorral kergették volna őket, s mezítelen
lábaik egyedül Hyungwon lelkében hagytak mély nyomokat maguk után. Az ifjú napjai
teljesen megváltoztak, mióta ez a különös ismeretlen fiú belepottyant élete
állóvizébe. Egy hónapja még, ha megérezte az eső áztatta föld jellegzetes, semmihez
sem hasonlító illatát, boldogság járta át. Régi ismerőse volt ez a párás, telt
aroma, ami végigkísérte egész gyermekkorát. Hozzá rendszerint az elázott szalma
erős, nem túl kellemes szaga társult, melyet a pajta esőverte része ontott
magából viharos napokon.
Gyakran
húzta ott meg magát, hogy ne kelljen szülei veszekedését hallgatnia. A pajta a
saját kis szentélye volt, ahol senki nem kiabált vele, s nem utasította újabb
házimunkára. Gyermekkorának meghatározó eleme volt az eső illata, melyet magába
szívva mindig tudta, hogy már nincs baj, távol van mindenkitől, és nem
bánthatja őt senki.
A
napokban viszont ez az illat kezdett új jelentést kapni: azt, hogy Minhyuk
bánatos. Hyungwon maga sem tudta, hogy miért befolyásolja ennyire barátja
kedvét az időjárás, mégis megfigyelte, hogy ha derűs, napsütésben fürdőző
reggel köszöntött rájuk, akkor barátját jó eséllyel a rétet szegélyező
gyümölcsösben találta, fülig érő, komisz vigyorral dézsmálva a fürtökön csüngő lédús
szőlőszemeket, vagy épp az erdő mélyén megbújó hűs vizű tó partján heverészve. Míg
ha borongós felhők hada terült a falu köré, Minhyuk valószínűleg a közeli
mészkőbarlangok üregében ücsörgött, réveteg tekintettel bámulva maga elé. Ha
egykedvű nap pislogott le rájuk, rendszerint barátja is álmosan heverészett a
juhok között, míg ha szél borzolta a szántó aranyló terményeit, Minhyuk is
őrült módjára rohangált a kukoricásban.
Hyungwon
már meg sem lepődött, hogy ezen a könnyes reggelen barátja nem várta a mezőt
szegélyező rozoga, fehérre festett kerítésnél, sőt még a tisztásról sem került
elő. Mivel esett, a nyájat nem kellett kiterelnie, így kedvére járhatta hát az
erdőt. Útja egyenesen az elhagyott vadászlakhoz vezetett, ahol Minhyuk éldegélt
egy ideje.
Hyungwon
még sosem járt ebben a házban, többnyire a viskó előtt lengedező halászhálóból csomózott
függőágyon talált rá barátjára. Ám ő most nem volt sehol, így hosszú, vékony
ujjai hegyével óvatosan belökte a résnyire nyitva felejtett ajtót.
A
kunyhó egyetlen szobából állt, falai fehérre meszeltek voltak, s meglehetősen
egyenetlen felületűek, látszott rajtuk, hogy sárból tapasztották hajdanán. Az
egyik oldalon a göcsörtös felszínt egy ablaknak szánt rés szakította meg, de ez
sem volt túl nagy, hisz’ üveg nem került bele, csak a nap keskeny sugarait s az
erdőben tekergő szellő fuvallatait engedte be.
A
helyiség közepén a kintihez hasonló hálóból készített függőágy csüngött,
mellette faszínű hokedli pihent. Ezt Minhyuk amolyan éjjeliszekrényként
használhatta, ugyanis rajta egy csorba pohár, egy gyertya és egy aprócska aranycsíkkal
díszített könyvecske várakozott. A kunyhó keleti falának közepén futott fel a
kémény, s alatta félig elhamvadt farönkökkel megpakolt tűzrakóhely szunyókált.
A
szoba szemközti falán a helyiség egyetlen igazi bútora, egy polcos szekrény
büszkélkedett. Rajta pihent a fiú összes tulajdona: a legfelső polcon néhány
cserépedény, egy bekormolt fakanál s egy-egy csorba kés sorakozott, alattuk
Minhyuk ruhái, kézzel írott könyvei, míg a legalsó polcon apróbb személyes tárgyak:
kukoricacsuhéból készített figurák, különleges színű kavicsok, kötélből
csomózott takaró s egy ócska, lyukas orrú cipő csücsült.
- Szervusz. – Hyungwon
mély hangjának foszlányai lágyan perdültek táncra az erdőmélyi kunyhóban, s
ringtak Minhyuk felé, ki térdét felhúzva ült az ajtó melletti fal tövében. Kezében
egy meggyűrt papirost szorongatott. – Mi a helyzet? – próbálta szóra bírni barátját
a fekete hajú fiú, de nem járt sikerrel. Minhyuk bőre még a szokottabbnál is
haloványabbnak tűnt a sötétben, bár lehet, csak a falak mészfehérje vonta
sápatag fénybe. Ezúttal zöld bársonyruhái sem kölcsönöztek eleganciát neki,
csupán úgy lógtak rajta, mint a búzamezőt őrző madárijesztőn a ráaggatott
vászonzubbony.
Törékenynek tűnt.
Sebezhetőnek, mint egy elárvult kismadár, kit a fészekben felejtett édesanyja.
Hyungwon sosem merte megkérdezni tőle, hol van a családja, hogy miért van
egyedül, és miért lakik az erdőben, távol az emberektől. Most sem akarta ezt felhozni.
Hogy is tehette volna pont most, mikor ez
a tündöklő fiú önmaga árnyékaként bújt meg a kunyhó sötétjében? Minhyuk
vörös hajtincsei kócosan meredtek az égnek, csupán némelyeket simogatta
gondoskodón a kis ablakrésen beosonó gyenge napsugár. Még szemei csillogó
feketeségét is fehér fátyol fedte, pont úgy, mint első találkozásukkor.
Hyungwon aggódva
figyelte barátját, kinek beesett arca olyan bánatot tükrözött, amivel még soha
nem találkozott. Óvatosan végigsimított a fiú csupaszon maradt karján, hogy
éreztesse vele, nincs egyedül.
Minhyuk kezéből kiesett
a papiros.
- Ez mi? – vette fel a
földre csúszott, gyűrött lapot a másik fiú.
A megviselt papír egy
gyermek rajza volt. Szénnel készülhetett, és egy tucat embert ábrázolt. Voltak
ott idősebbek és fiatalok is, férfiak, nők, gyerekek. – Ők a családod? – bukott
ki Hyungwonból a kérdés. - Boldognak látszanak – merengett el a képet
nézegetve. – Ez biztosan te vagy – mutatott egy kisfiúra, kinek fültől fülig
érő mosolyt rajzolt az ifjú művész. – Pont ilyen a fejed – túrt vállára omló
fekete hajába a falusi fiú.
Minhyuk szája
megrezzent, majd bátortalan mosolyba hajlott.
- Az nem én vagyok, az
a bátyám – törölte le az arcán megülő könnycseppeket. - Én ez vagyok itt –
mutatott egy pólyába bugyolált aprócska figurára, aki a képen épp édesanyja karjaiban
szunyókált.
- Oh, hasonlítotok. –
Minhyuk a képtelen kijelentéstől hirtelen felnevetett. Hisz’ jól tudta, új
barátja épp azon fáradozik, hogy felvidítsa őt, s ezért nagyon hálás volt neki.
Szemeiről észrevétlenül illant el a tejfehér köd, és előbukkant alóla a
legragyogóbb, legőszintébb, legkedvesebb szempár, amit Hyungwon valaha látott.
Minden alkalommal, mikor így nézett rá a fiú, úgy érezte, hogy olyan, mintha a
csillagokat nézné, s akár álló éjjel tudna gyönyörködni bennük. A felerősödő fényben egyre
nagyobb része csillant meg Minhyuk vörös fürtjeinek.
Ahogy pár perccel
később kiléptek a kunyhóból, egy pillanatra elvakította őket a fényár. Gyönyörű
látványt nyújtottak a fűszálakon megkapaszkodó esőcseppek százai, melyek
ragyogva verték vissza az előtűnő nap bársonyos sugarait, akár a fűben
meglapuló apró üveggolyók.
-
Gyere, Hyungwon! Már elvonult az eső – lelkendezett a fiú, kinek mosolya
ellenére szemében még meg-megcsillantak a korábbi kétségbeesés könnyei.
**
Az
elkövetkező két hétben a fiúk minden napot együtt töltöttek, sokat sétáltak az
erdőben, felmásztak a közeli dombokra, de a napok többsége kellemes
eseménytelenséggel telt számukra, s csak heverésztek a fűben és beszélgettek.
Minhyuk
mesélt a családjáról, kiket még kisgyerekként veszített el. Sosem mondta el,
hogy pontosan mi történt akkor éjjel, de Hyungwon megértette, hogy barátja
rokonai mind ugyanazon az egy estén vesztették életüket. Kivéve nagypapája, aki
egy évvel ezelőtt - mikor erre a vidékre értek – hunyt el. Ő akkor telepedett
le az erdőben, s mivel mióta az eszét tudta, falvaktól, emberektől távoli
helyeken éltek öregapjával, így a megszokáshoz híven itt is egy félreeső
kunyhóban talált otthonra.
-
Maradj csak, már visszakergettem Csibészt – rogyott le a fűbe Minhyuk, aki épp
az egyik elkóborolt juhot terelgette a nyájhoz.
-
Köszi, de amúgy nem Csibész volt. Ő Pénelopé – követte Hyungwon tekintetével az
állatokat, akik egymástól néhány méter távolságra legelésztek.
-
Hogy tudod őket megkülönböztetni? – sóhajtott fel csalódottan. – Szerintem
teljesen egyformák.
-
Ez nem igaz! Nézd csak, Pénelopé patája kicsit világosabb, mint a többié – ült
fel Hyungwon, és légiesen az említett állat felé mutatott. – Mondd csak, Minhyuk,
te mit szoktál csinálni, miután én hazaterelem a nyájat? – váltott témát a fiú,
ki már régóta gondolkodott azon, hogy barátja vajon merre lófrál, mikor nincs
vele.
-
Visszamegyek a kunyhóba, és várok.
-
Mire vársz? – tűnődött el a magasabb.
-
Arra, hogy történjen valami. Hogy reggel legyen, és idejöhessek. Néha pedig
horgászok, hogy legyen mit ennem – nézett értetlenül barátjára. Meglepték ezek
a kérdések.
-
Szokott sikerülni? – nevette el magát a fekete hajú, mert valahogy annyira távolinak
tűnt Minhyuktól a horgászat. Inkább el tudta képzelni, hogy békára vadászva
ugrál végig a nádasban, vagy a parton sütkérező kacsákat próbálja meg
zsákmányul ejteni.
-
Nagyon is jól szokott sikerülni, ne kacagj ki – lökte meg barátját az
alacsonyabb, de Hyungwon ritkán előbukkanó mosolyát látva ő is elnevette magát.
Minhyuk hófehér bőrén egyre több apró izzadtságcsepp ücsörgött s figyelte a
fiúk beszélgetését.
-
Miért nem költözöl be a faluba? Nem kellene abban a dohos kunyhóban laknod,
távol az emberektől. Lakhatnál... egy dohos kunyhóban a szomszédomban is -
kacagott fel újra, ezen a napon már másodszorra örvendeztetve meg barátját esetlen
mosolyával.
-
Nem is tudom. Soha nem laktam közel az emberekhez. Talán nem olyan jó ötlet… -
tűnődött el a felvetésen az ifjú.
-
Szerintem meg kellene próbálnod. Akkor közelebb lennénk egymáshoz, jobban
rajtad tarthatnám a szemem. – Minhyuk arcán látszott, hogy ez az érv alaposan
gondolkodóba ejtette. Szája reményteli mosolyba hajlott attól a gondolattól,
hogy még többet lehetne együtt barátjával. Megismerhetné azokat a helyeket: a
templomot, a falusi iskolát és a táncházat, melyekről Hyungwon mesélt neki.
Felmászhatna a pajta tetejére, hogy meglógjanak a házimunka elől, vagy épp
segíthetne barátjának a disznók ólját takarítani, hisz’ ha vele lehet, még az
is jó mulatságnak tűnik.
-
Lehet, hogy igazad van. De mit tegyek? Egyszerűen csak sétáljak oda, és
költözzek be valahova? – vakarta fejét a fiú gondterhes arccal. Látszott rajta,
hogy rettenetesen gondolkodik.
-
A falu határában rengeteg öreg ház áll lakatlanul. Az egyiket helyrepofozzuk
neked!
**
Ezt
követően Minhyuk beköltözött a faluba, ahol az emberek kissé bizalmatlanul
ugyan, de szívesen fogadták a szép ruhákat viselő idegent. Azt gondolták, rossz
ember biztosan nem lehet, ha ilyen ritka anyagokból készült holmijai vannak. Minhyuk
pedig beilleszkedett a közösségbe, segített az időseknek, játszott a
gyerekekkel, és friss halakkal látta el a falusiakat, melyekért cserébe
kenyeret, tejet s húst kaphatott.
Barátjával
helyrepofozták a faluszéli kis viskót, mely ezután egészen barátságos otthonná
változott, s így a fiú már bármikor találkozhatott cimborájával.
Kezdetben
minden rendben ment, Hyungwon soha nem érezte még olyan jól magát, mint ezekben
a napokban, s úgy tűnt, még az égiek is áldásukat adták a költözésre, ugyanis
ezekben a hetekben még egy árva felhő sem kóborolt a falu környékére, ami
elhomályosíthatta volna jókedvüket.
Ám
a falu közhangulata idővel kezdett romlani. Az elmúlt három hétben nem esett
eső, a termények kezdtek elszáradni a földeken, mivel a nap hevesen tűzött le
rájuk. A kutak is száradásnak indultak a perzselő napfény hatására. Mendemondák
kezdtek újra szárnyra kapni, melyeket Hyungwon utoljára gyerekkorában hallott.
Emlékezett
arra az estére, mikor nagyanyja elmesélte neki a környék népeinek történetét:
„Hajdanán,
még a történelem előtti időkben, Zetoria földjén apró közösségek éltek
elszórtan, de egymás közelében. Ezek a klánok idővel közeledni próbáltak
egymáshoz, s kisebb-nagyobb falvakat hoztak létre. A kis csoportok eleinte
ugyan elzárkóztak a többiektől, de lassan kezdtek elmosódni a határok közöttük,
s egymással házasodva igazi falusi közösséggé kovácsolódtak.
Ám
volt egyetlen klán, melynek tagjai nem tudtak, sőt nem is igen akartak
elvegyülni a többi ember között. Ők voltak a harcosok. Ezen klánnak tagjait
különleges kiválasztottaknak tartották a körülöttük élők, mivel mindannyijuk
mágikusnak tűnő képességekkel rendelkezett.
Voltak
köztük olyanok, kik a vizet tudták fegyverként használni; jégkardokkal, -pajzsokkal
védelmezték népüket. Mások a szelet hívták segítségül, ha csatára került sor a
környező falvakkal. Némelyek egyetlen dobbantására megremegett a föld, vagy épp
pillantásaik nyomán apró tűzgolyók szálltak tova.
De
éltek köztük olyanok is, nagyon kevesen, akik képesek voltak az időjárást befolyásolni.
Ők minden erőhasználónál hatalmasabbak voltak, hisz’ akaratukkal tomboló
orkánokat uszíthattak elleneikre, sőt szökőárakat idézhettek elő, melyekkel
egész hajóflottákat voltak képesek hullámsírba küldeni.
Bármennyire
is csodálták a falusiak ezeket az embereket, éppen annyira rettegtek is tőlük.
Mi van, ha egyszer ellenük fordulnak? - merült fel bennük újra és újra. A népek
egyre nagyobb félelemmel tekintettek a harcosokra, s már nem isteni lényeknek,
hanem kiirtandó ellenségeknek látták őket. Amikor csak lehetőségül adódott rá,
orvul támadták meg az erőhasználókat, így az évszázadok során a harcosok klánja
szinte teljesen kihalt, s képességeik mára feledésbe merültek.”
Hyungwon sosem hitte el
ezt a mesét, egész addig a napig. Most, hogy a falusiak felelevenítették ennek
az ősrégi történetnek az emlékét, már biztos volt benne, hogy nem az esőtől
lett barátja mindig rosszkedvű, hanem pont az időjárás mutatta Minhyuk lelkének
viharait. S azt is tudta, hogy ha ez kiderül, ugyanaz a sors vár majd rá, mint
családjára. Hyungwont erős félelem fogta el, hisz’ ha Minhyuknak baja esik, az
csakis az ő hibája lesz…
~Xiumaru
Szia~
VálaszTörlésEgyre jobban imádom ezt a történetet, tehát nagyon remélem, hogy hamarosan folytatni fogod, mert szörnyen érdekel mit fog Hyungwon kitalálni Minhyuk érdekében.
Eleinte fogalmam sem volt mit lehet kihozni egy ilyen alappal, ám szépen körvonalazódik a dolog, magával ragadó a történet és minden sor után könnyebben megy az olvasása. A karakterek a maguk nemében egyszerűnek tűnnek, mégis tökéletesen eltérőek, illetve tartalmazzák a sajátos jellemüket, mégha sokat nem is tudunk meg róluk. Szerintem kifejezetten illenek a két fiúra.
Köszönöm, hogy olvashattam, boldoggá tett :3
Szia!
TörlésÖrülök, hogy ennyire megtetszett a történet, ezt boldogan hallom. A végén még kedvem is lesz folytatni szegénykét, bár ez inkább csak a saját hülyeségem, hogy eddig még nem kerítettem erre sort, pedig Ézemi is mindig erre biztat.
Jól látod, nagyon szeretem az egyszerű karaktereket, kihívásnak tekintem a szürke árnyalatait megkülönböztethetővé tenni, s egyúttal életszerűbbnek is tartom az ilyen karaktereket, még azzal együtt is, hogy fantasyról beszélünk. Örülök, hogy úgy látod, illenek a fiúkra a rájuk aggatott karakterek.
Köszönöm szépen, hogy írtál! :)
Xiumaru
Szia!
VálaszTörlésBevallom merőben más élmény olvasni az írásod, mint amihez szoktam. Lényegesen kifinomultabb és részletesebb, mint ami a csoportban található.
Azonban már az első résznél észrevettem, hogy annyira lekötött a történet, hogy már nem is figyeltem arra, hogy más. Az én szókincsem bőven megcsappant az évek alatt, amin sokat fogsz javítani, ha olvaslak az biztos :D
Ahw "hokedli" de rég hallottam már ezt a szót <3
Szeretem a misztikus történetket, de kevesen írják jól.
A fiúk jelleme lassan ismerszik ki, ami jó, mert a karakterfejlődés szép dolog, mégha nálam nincs is ilyen XD
Tényleg örülök, hogy ajánlották a blogod, mert valóban érdemes olvasni.
Köszönöm :3
Szia!
TörlésKöszönöm szépen a kedves szavakat, nagyon jó volt olvasni. Az, hogy más élményt ad, remélem idővel nem hat majd furcsán, mert tudom, némely történetem elég nehéz olvasmánynak minősül.De szerintem, ha megszokod a stílusom, már nem akadsz majd fenn a megfogalmazáson. Nagyon köszönöm, hogy ellátogattál a blogra, s ha úgy döntesz, más történeteimbe is beleolvasol, azoknál is szívesen fogadnám a véleményedet. Köszönöm szépen, hogy írtál! :)
Xiumaru