A lét elviselhetetlen könnyűsége 10.fejezet

Cím: A lét elviselhetetlen könnyűsége

Szereplők: Yifan, Zitao, Kyungsoo, Sehun

Érintett banda: EXO

Műfaj: slice of life, fluff, vígjáték

Korhatár: 12

Bétázta: Ézemi

10. fejezet

„Köszönöm!”

Tao éjszínű szemeiből fáradtan tükröződött a csillár álmatag fénye. A nap valahol a „testvér” és az „éhes” szavak tanulása környékén kezdett ásítozni, s ereszkedve indult a horizont végtelene felé. A félhomályban bujdosó nappaliba most Mao papa rózsaszín kelyhes csillárja csempészte vissza a világosságot, prizmaként törve meg kristályszirmain a sugarakat.

A nagypapa világ életében mérhetetlenül nagy becsben tartotta a csillárt, melyet még az Abigél kúria tulajdonosaitól kapott ajándékba a hetvenes években, szolgálataiért cserébe. Tao emlékezett rá gyermekkorából, hogy a papa milyen sokszor regélte el neki azt a napot, mikor az úri család tagjai meglátogatták őt szerény hajlékában, s ezzel a csodálatos ajándékkal hálálták meg munkáját. Utólag visszapillantva elmondhatjuk, hogy becsületes, de egyszerű életének fénypontja volt az a tündérmesékbe illő délután, melynek emlékét már csak ez a rózsaszín, tulipán formájú kelyhekkel díszített csillár s a nagyapa tintafoltokkal pecsételt naplója őrizte.

- Nem jó, a mutatóujjadat ne nyújtsd ki! – magyarázta Yifan épp az „álmos” szó jelelését.

- Biztos vagy benne, hogy ezt így kell mutatni? – kérdezte újra Tao a hangjában megült bizonytalansággal. Az elmúlt bő egy órában végigvettek temérdek olyan kézjelet, melyek segítségével a legszükségesebb szavakat már kifejezhette, s bár a többség könnyen megjegyezhető volt, akadt köztük pár olyan mozdulat, melyet a fiú elég kellemetlennek érzett.

- Tuti. Tudod, a jelnyelv a legőszintébb nyelv. Lehet, más körülmények között a sztereotípiák sértőek, ennek a nyelvnek viszont részét képezik ezek a jelölések.

- Ezt valami könyvből magoltad be? – Tao nem tudta megállni, hogy időről–időre ne intézzen egy–egy keresetlen megjegyzést tanára felé.

- Amúgy… ja. De nem ez a lényeg - vonta meg vállát a magasabbik. – Nyugi, már csak pár szó van mára felírva. Anyám adta ezt a listát, szóval ne engem hibáztass – kérte ki magának a támadást, s közben próbálta elnyomni az arcát mosolyba rántó ingert. Ő ugyanis már látta az utolsó szavakat, vagy nevezzük inkább kifejezéseknek, melyek némelyikével a kisfiú a mosdóban végzendő igényeit tudta közölni, s mint ilyen az alap szókészlet részét képezték. Yifan előre gyanította, hogy a másik ki fog akadni, ha újabb kínos mozdulatokat kell gyakorlásképp ismételgetnie, de egy kicsit sem bánta, hogy kellemetlen helyzetbe kell hoznia tanítványát. Úgy érezte, kijár Taónak ennyi szenvedés a nyers stílusa miatt.

- Te ezeket tuti, hogy most találod ki! – dőlt hátra a kényelmesnek mondható sötétbarna bőrkanapén karba font kezekkel, hitetlenkedő arccal figyelve Yifant, ki épp bemutatta a soron következő jelet. Ha pillantásaival képes lett volna rá, tanára már réges-rég holtan feküdt volna a nagypapa kedvenc foteljában.

- Bízz már meg bennem egy kicsit! – A magasabbik próbált komoly maradni, de az újonnan megismert fiú duzzogása túlságosan mulattatta ahhoz, hogy képes legyen megőrizni hivatalos stílusát.

- Ahh, hány szó van még hátra? – Tao hosszú vékony ujjai kezdtek végképp összeakadni az újabb és újabb szavak gyakorlása közben. Fekete pólójának V vonalú szegélyét már átnedvesítették a nyakáról komótosan legördülő kicsiny, csillámló izzadsággömbök, melyek erőfeszítéseinek hevében születtek.

- Ezen kívül már csak egy szó van hátra – nézett a botcsinálta tanerő édesanyja intelmeit tartalmazó jegyzeteibe.

- Halleluja! Mára már épp eleget gyönyörködtem benned. - A fiú eközben a falióra göcsörtös nagymutatójának kimért lépteit követte tekintetével.

Tao valóban szeretett volna már szabadulni, de nem Yifan társasága zavarta, ami a vártnál sokkal kellemesebbnek bizonyult, hanem az, hogy lassan indulnia kellett dolgozni.

- Köszönöm – vágott furcsán sokatmondó arckifejezést a magasabb, akit a másik fiú stílusa újból szíven ütött. Nem értette viselkedését, nem értette, hogy miért követ minden békességben eltöltött öt percet egy otromba, sértő megjegyzés. Olyan volt, mint aki tudatosan tartja távol magától az embereket undokságával.

- Mi lesz az utolsó szó?

- Köszönöm – ismételte meg, miközben kihúzta magát ültében, átropogtatva elmacskásodott csontjait.

- Szívesen, de haladjunk inkább. Nem érek rá egész nap. – Zitao türelme egyre fogyatkozott, miközben úgy igazgatta kócos tincseit, mint varjú a tollait.

- Mondom, az utolsó szó a köszönöm – vigyorodott el Yifan, míg diákja gúnyos pillantásai helyére ekkor egy lélegzetvételnyi zavar úszott, mely végül gyilkos tekintetté formálódott.

Tanárának ez a pillantás nem volt újszerű, sőt régi ismerősként köszöntötte, hisz’ a fekete hajú fiú tízből legalább ötször így nézett rá, ezzel adva tudtára, hogy a legcsekélyebb nehézséget sem okozná számára, ha meg kellene őt fojtania egy kanál vízben. - Mitől vagy mindig ilyen… flegma? – bukott elő belőle a kérdés, de tudta, erre soha nem fog választ kapni. - Na jó! Szóval köszönöm – mondta, s vele párhuzamosan mutatta is a hozzá tartozó kézjelet.

- Oh, ez jó, ez könnyű – lelkesült fel Zitao, s utánozni kezdte a látottakat.

- Kicsit inkább oldalt tartsd a kezed ennél a résznél, mert úgy mást jelent – pontosította a másik mozdulatait.

Öt perccel később a házigazda már a konyhapulton felejtett telefonját nyomkodta, hogy kiderítse, Jongin vajon miért késik.

- Valami baj van? - Yifan szőke hajzata itt-ott kiszabadulni látszott a rákent vastag zseléréteg fogságából, s láncait vesztve tört az ég felé.

- Nagyon szexi… – pillantott fel hajára Tao gúnyosan, miközben várta, hogy barátja felvegye a telefont a vonal túloldalán. – Jongin késik…

- Jongin?

- Ő vigyáz Gongchanra, amíg én dolgozom, de úgy néz ki, ma késik… Nekem meg indulnom kellene - zsörtölődött az idősebb testvér, s közben fel-alá járkált a konyha pepita kövezetén.

- Indulj el nyugodtan! Én megvárom Jongint, biztosan néhány perc múlva megérkezik. – Yifanra testen kívüli élményként hatott saját rekedtes, mélyen zengő hangja, hisz’ ő sosem volt az az önként jelentkező típus. Szerette hamar letudni a kötelességeit, és lelépni, amint tehette. Most mégis felajánlotta segítségét egy olyan fiúnak, aki ezidáig folyamatosan csak megszólta valamiért.

- Biztos nem gond? – Tao mindenre számított, csak erre nem, de nem volt lehetősége más megoldást találni, így szinte gondolkodás nélkül egyezett bele a dologba. – De ha mégis baj lenne, hívj a mobilomon! – kapkodta magára fekete bőrbakancsát, majd kabátjába bújva indulásra készen köszönt be Gongchannak.

- Persze, persze, minden rendben lesz. – A nyugtató szavakat a tanárból felvigyázóvá avanzsált fiú még Zitao távozása után is hosszan ismételgette önmagának. Próbálta megőrizni őt cserbenhagyni készülő hidegvérét.

- Biztosan perceken belül ideér – jelentette ki tizenharmadjára is fél órával a házigazda távozása után. Egyre biztosabban érezte, hogy szavai valótlant állítanak, s hogy Jongin ma este bizony már nem jön el. Tétova léptekkel osont a nappali felé, ahova kíváncsian bekukucskált.

A kisfiú a szoba közepén lustán elterülő vastag, krémszínű szőnyegen játszott kisautóival. Látszólag teljesen belefeledkezett a saját kis világába, ám tíz perccel később - pontban hét órakor - kiszaladt a konyhába. Mezítelen talpai hangosan csattogtak a csempéken. Nem zavartatta magát azon, hogy Jongin helyett még mindig csak az óriásnak tűnő fiú ücsörgött megkövülten az asztalnál.

A kicsi megállt a langaléta előtt, s az intézetben tanult jelek segítségével tudtára adta, hogy éhes. Yifan megszeppenve nyitotta ki a hűtőt, azon agyalva, vajon honnan fogja tudni, mit szabad enni adni egy ilyen kisfiúnak, ám félelme elhamarkodottnak bizonyult. A középső polcon lila tetős kis doboz várakozott, melyen a „Gongchan” felirat ékeskedett.

Miközben a fiúcska boldogan lapátolta be az imént megmelegített főzeléket, az ifjú komolyan eltöprengett, hogy felhívja-e Taót, s kérjen-e segítséget tőle. Végül úgy döntött, nem zavarhatja minden aprósággal, hisz’ dolgozik. S különben is, milyen szánalmasnak tűnne, hogy még egyetlen estig sem képes gondoskodni egy gyerekről.

Miután Gongchan befejezte a vacsorát, magára hagyta az idősebbet, s a nappaliban szétszórt játékai közül kettőt kiválasztva futott a fürdőszobába. Yifan nagyon megkönnyebbült, hogy a jelek szerint a kisfiú már képes egyedül lezuhanyozni, bár miután végzett, és meztelenül átszaladt a szobájába, az újdonsült dada még negyed óráig a földre kifröcskölt vizet szárítgatta a fürdőben.

Mire a gyerekszobába jutott, Gongchan már az ágyában lapozgatott egy vastag gerincű, színes képekkel illusztrált könyvet. A kisgyereken látszott, hogy nagyon érdekli, miről szólhat, de valószínűleg eddig hiába olvasták fel neki, nem érthette meg a mesét.

Az óriás termetű fiú leült a kiságy szélére, és elkérve a könyvet előrelapozott benne, majd olvasni kezdte azt, s közben kézjelekkel a kicsinek is fordította a történetet. Gongchan eleinte meglepetten ült, csillogó fekete szemeiből értetlenség tükröződött, majd egyszer csak hangosan elnevette magát. Yifan sosem hallotta addig nevetni, sőt beszélni sem őt, így kedves kacaja hallatán annyira fellelkesült, hogy ezen az estén egyhuzamban három történetet is elmesélt neki.

**

Tao hajnali kettőkor ért haza a bárból. Meglepődve tapasztalta, hogy a nappali utcai portól homokfúttá vált ablakain sápadt fény szűrődik ki. Ez a tény aggodalommal töltötte el, ugyanis Jongin sosem odakint a kanapén töltötte az éjt, hanem bent a hálóban. Úgy vélte, ez a minimum, ha már besegít neki a fiú.

A nappali szobába lépve azonban aggodalma helyébe meglepődött hála furakodott. Kezeivel akaratlanul is némán formálta az utolsóként tanult szó jeleit, majd tovább hallgatta az alvó óriás zaklatott horkolását, kinek fél lába s kezei lelógtak a kanapéról.

Zitao halkan felnevetett, miközben egy vastag plédet terített a meggyötört ábrázatú fiúra…

- Ez mind szép és jó, de te honnan tudod, mi történt azon az estén, miután elmentél dolgozni? – tette le párja jegyzeteit az idősebb.

- Gongchan mesélte.

- És honnan a túróból veszed, hogy mit gondoltam közben? Kikérem magamnak, nem is voltam ennyire béna – fonta karba kezeit Yifan sértetten.

- Tudod… - vette el a könyvecskét, s csúsztatta az ágy egy távolabbi pontjára a fiú, ki közben lábait átvetve ült kedvese derekára – …ezt úgy hívják, hogy írói szabadság. - Tao szerelméhez hajolva csókolt annak enyhén érdes, telt ajkaira, s minden ügyességét bevetve próbálta elterelni figyelmét régi emlékeikről.