Utoljára... OS

Cím: Utoljára…

Szereplők: Minseok, (Jongdae)

Műfaj: poemfic, angst

Korhatár: 14

Megjegyzés: A történet a novellával megegyező című versem soraira épült.

Javították: Minrin és Ézemi

- Mégis miért pont ezt választottad? - tette fel harmadszorra is ugyanazt a kérdést a férfi, ki már több mint fél órája Minseok tetoválásán dolgozott. A fiú ezúttal sem válaszolt, szótlan maradt, akár az előző két alkalommal. Tekintete messzire kalandozott, túl a szalon bézs színű falain, túl az utca nyüzsgő forgatagán. Csak bámult maga elé némán.

Utoljára keresett érzés…

Utoljára tomboló féltés…

A tű újra és újra belészúrva hagyta szurokszín mocskát bőre alatt. Vékonyka vörös patakok szivárogtak lassan a felszínre, melyeket a művész Minseok vérétől ragacsossá váló rongyával maszatolt szét vásznán. Karjában egy pontból lüktetve terjedt szét a fájdalom, de a tű könyörtelenül gyilkolta tovább sejtjeit.

A gép hangosan berregett, szűnni nem akarva, kitartón kiabálva tele a helyiséget, melynek falain latin nyelvű feliratok, kínai írásjelek, virágok, állatok, emberek képmásai díszelegtek. A fiú vállán a fekete vonalak már halványan visszaadták a feliratot, s az azt körülvevő motívumokat is sejtetni engedték, ám még oly' távolinak tűnt a végső cél.

Utoljára döngettem falat…

Utoljára hittem el szavad…

Ahogy lehunyta neonfénytől borostyánná váló szemeit, azonnal Jongdae sötéten csillogó, mosolygós tekintete kísértette, s a tudat, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha most ő fogná kezét. Azonban az ilyen veszélyes gondolatokat mindig új fogadalmakkal űzte messzire.

Körmei mélyen hasítottak a magasított ülés bordó, puha bőrhuzatjának bársonyos felszínébe, éles árkokkal szabdalva annak egyenletességét, mialatt a tű egyre mélyebbre juttatta a tintát. Összeszorított szemmel harapott telt alsó ajkába, olyan erősen, hogy nyelvén érezte vére fémes ízét.

Utoljára perzselő csókok…

Utoljára suttogott bókok…

A fiú vállában futkosott a fájdalom, s egyre terjedt tovább - könyöke felé -, ahogy a múlni nem akaró kín állandósult, de Minseok tekintete továbbra is rideg maradt és kifejezéstelen. A férfi már meg sem próbálta szóra bírni, csak folytatta munkáját, alig pillantva fel rá.

Neki ez volt az első, hisz' sosem számított olyan típusnak, aki hobbiból televarratta magát, de most szükségét érezte. Akarta, hogy nyoma maradjon testén is, hogy kitartson elhatározása mellett, hogy egy percig se bizonytalanodjon el.

Utoljára ölelő karok…

Utoljára érzem, hogy vagyok…

A kezét uraló fájdalom kezdett elhalkulni emlékeinek égető erejétől, s már csak kellemes háttérzeneként kísérte lelkének háborgó küzdelmét. Oldalra pillantva mandulavágású szemei lelketlenül tekintettek a karján lustán folydogáló vérre, mely egyre sűrűbben takarta be a belévésett betűket. Némán figyelte, hogyan karcolja a műszer fémje; fülében egyre csak a gép szava zsongott.

Emlékezett arra a napra, mikor kedvese kifejtette, mennyire ellenzi a tetkókat, hogy milyen hevesen osztotta meg gondolatait, pont úgy, mint mindig. Aznap este megígérte neki, hogy soha nem csináltat tetoválást, s nem hagyja hibátlan testét ólomszennyekkel bemocskolni. Persze akkoriban még sok minden más volt…

Utoljára bevallott álmok…

Utoljára tárcsázott számok…

A zúgás hirtelen elhallgatott, s egy gyorsan elmúló pillanatig csak halk zörejek vegyültek Minseok szívének ritmusos dobolásához. A férfi tubust cserélt a gépben, majd tengerkékkel kezdte festeni bőrvásznát. A tinta mély színe és a fiú vérének skarlátja fodrozódva vegyült össze, s teremtett sötét violaszínbe hajló árnyalatot. Minseok egyre inkább egy élő absztrakt festménynek látta önmagát.

Mosolyogva figyelte, hogyan mélyíti a tónusokat a férfi néhány kegyetlen sercegéssel járó mozdulattal, melyek szinte szaggatták puha bőre szöveteit, miközben a pirosló festék szíve ritmusával egyező ütemben szennyezte be a művet.

Utoljára sóhajtott nevek…

Utoljára ébredni Veled…

A gép hangja újra kiszorított minden neszt az apró helyiség falai közül. Minseok fehér pólóját teljesen átizzadta már, pedig nem volt melege, csupán a fájdalom szült újabb verejtékcseppeket teste minden pontjára. Még mézszínű tincsei is kezdtek átnedvesedni tőlük, és bőre is egyre halványabb színekbe fakult.

- Hé, haver, minden rendben? Megálljunk? - kérdezte a művész a porcelánfehér fiút, ám az csak fejét csóválta válaszul. Nem akarta félbehagyni, szüksége volt erre a stigmára, mely szívében is ott égett már jó ideje, egy életre megbélyegezve őt.

Utoljára elnyomott vágyak…

Utoljára üvöltött vádak…

A férfi tovább folytatta a munkát. Egyre csak cserélte a színeket, s újabbnál újabb apró vonalakkal díszítette tovább festményét; míg a feszes bőr némán üvöltött kínjában. Minseok fejét előrehajtva, lehunyt szemekkel tűrte a folyamatos vérveszteséget, noha az ilyesmit sosem viselte jól, de ezt most végig kellett csinálnia.

A zúgás elhallgatott, ám a fiú túlontúl hamar kezdett örülni, hisz amilyen hirtelen némult el, olyan gyorsan búgott fel újra a készülék. A kontúrok megerősítése következett. A szöveg már jól olvashatóan domborodott ki a háttérből, hála a művész tehetségének, de Minseok ekkor már nem látott.

Utoljára kitöltött csendek…

Utoljára vártam, hogy kelljek…

Sötétség uralta tekintetét, miközben emlékeibe ájultan ült a hátradöntött székben. Magukba szippantották az elfelejteni vágyott hangok, a kitörölni kívánt képek, a halálra ítélt érzések. Menekülni próbált előlük, de most mindannyian ott táncoltak körülötte, eltakarva szemei elől a valóságot.

Minseok visszarángatta magát a jelenbe, a sötétbe burkolózó utcán egyedüliként világosságot ontó tetováló szalon festékszagot árasztó helyiségébe. Lüktető karjára pillantva arca megmagyarázhatatlan mosolyba torzult, ahogy megigézve bámulta az utolsó simításokat, melyekkel a férfi igazán egyedivé varázsolta a feliratot és annak hátterét.

Utoljára gyűjteni erőt…

Utoljára engedni el Őt…

A fiú ekkor templomi orgona jellegzetes hangjaira lett figyelmes. Azt gondolta, talán csak agya teremtett a megszokott zúgás helyébe szebbet, de az utca felől egyre hangosabban szűrődtek be a régi misékről ismert futamok. Minseok óvatosan érintette vékony ujjai hegyével a színessé varázsolt felületet, melyet most vékony, átlátszó fólia védett pólójától. Maga is nehezen hitte el, hogy tényleg végigcsinálta, de boldogság járta át, hogy végre önmagán olvashatta a feliratot, mely ott égett szíve legmélyén:

Utoljára elmorzsolt könnyek...

Utoljára akartam többet.

~Xiumaru

(Budapest, 2016.)