Lüktető fekete, acélszín villanás, forrón terülő bíbor OS

Cím: Lüktető fekete, acélszín villanás, forrón terülő bíbor

Szereplők: Byun Baekhyun, Park Chanyeol

Érintett banda: EXO

Műfaj: szürreális novella (ha van ilyen :D), songfic

Megjegyzés: A történet az FT Island zenekar Take me now című dalának soraira épült.

Korhatár: 12

Lüktető fekete…

Acélszín villanás…

Forrón terülő bíbor…

- Hol vagyok? – Szememet bántja a felém osonó sötétség, mi ütemesen lépdel körbe-körbe a kis szobában. Eleinte még látni vélem a helyiséget, de pillanatok leforgása alatt válok teljesen vakká a dermesztő homálytól, mely szinte gyengéden hatol le bőröm mélyéig, hűti át fagyos leheletével csontjaimat, s környékezi meg elevenem elárvult melegét. - Ki van itt? - suttogok bele újra a semmibe. Érzem, hogy nem vagyok egyedül, hogy körülvesznek, hogy láthatatlan kezeikkel érintenek meg időnként, s kezd rajtam elhatalmasodni a hullámokban előtörő félelem. El kell innen mennem! Mielőtt a rémület vasláncokkal hozzám csatolt béklyói végleg csapdába ejtenek. Mielőtt elveszíteném az eszem...

Bátortalanul indulok el, lassan haladok, vigyázva lépek, hogy nehogy rátapossak valamire, hogy el ne essek, mert akkor végleg maga alá temetne a sötétség. Ám ekkor halk suttogások oldódnak fel a szoba némaságában. Először csak egyvalaki szólít, vékony, éles hangon könyörögve hozzám. „Vigyél most el!”

Szívem azonnal őrült vágtába kezd, lényemet egyre inkább uralja a rettegés, igyekszem távol kerülni a kísérteties lány vérfagyasztó szuszogásától, de ekkor egy mély bariton leheletét érzem meg magam előtt. Szavai szinte ajkaimra simulnak. „Higgy most bennem!”

Azonnal szaladni kezdek a végeláthatatlan sötétségben, miközben sorra újabb kezek marnak bőrömbe, újabb földöntúli vallomások, fájdalomtól elcsukló könyörgések sikítanak a semmibe. "Vigyél most el! Higgy most bennem! Törj össze! Vigyél most el! Higgy most bennem! Törj össze!"

Szabadulnom kell innen, mielőtt elvesznék a hazugságok közt…

Lélekszakadva rohanok, feltépve az ajtót, melybe beleütköztem az imént. Egy folyosó halvány képe rajzolódik ki előttem, a szoba ajtajából visszatekintve a sötétség még mindig látszik, s néhány fenyegető szempár is megcsillan a feketeségben. Minden olyan ijesztő… Nem akarok a közelükben lenni…

Sietve indulok el a folyosón. A derengő fény árnyakat fest a penészmintás falra, melyről a vakolat tenyérnyi foltokban mállik le. Cipőmet átnedvesíti a víz, mely a folyosó mocskos padlóját áztatja, talpam alatt érzem, ahogy a törmelék iszappá lapul lépteim nyomán.

- Áruld el, merre menjek? – A testem elindul, de fogalmam sincs, hol vagyok és merre tartok. Gondolkodás nélkül lépkedek előre, a kietlen folyosó lassan összeszűkülni látszik, a falak szinte vállaimat súrolják. - Áruld el, merre menjek? – ordítok fel kínomban, érzem, folyamatosan elhalványulok. Nem számít, milyen hangosan kiáltok, láthatatlan vagyok… Nem kapok választ.

A folyosó végére érve egy ajtót találok magam előtt. Kilincse bronzszínű és fényes, kicsit sem illik ide, nem illik a folyosóra, sem erre az árnyékvilágra, ahol elakadtam. A fenyőajtó nyikorogva tárul fel, s én egy erdőben találom magam. A tisztás ezüstszínben fürdik a fölöttem ragyogó hold barátságos sugaraitól, köröttem a vörösfenyők vágyakozva törnek az ég felé, mintha csak megérinteni vágynák a csodásan ragyogó égitestet.

Körbepillantva, egyetlen ösvény után kutatva indulok el az erdő mélye felé. Magamba szívom a friss levegőt, mely tisztítótűzként űzi ki tüdőmből a korábbi helyiség penésztől nehéz, dohos levegőjét, s átjárva lényem új reményt csöpögtet belém.

- Hova mész, Baekhyun? – hangzik fel egy sziszegő hang a lábam mellől. Ahogy megpillantom az ijesztő állatot, testemet önkéntelenül is iszonyat önti el. Érzem, hogy rosszat akar nekem.

- Megpróbálom megtalálni az utam.

- Majd én segítek neked! De miért nem maradsz még egy kicsit? – sziszegi egyre.

- Nincs szükségem rád! – jelentem ki határozottan, majd szaladni kezdek. A fák vékony, elszáradt ágai végigkarcolják arcomat, ahogy szlalomozok közöttük. Köröttem gyorsan terjed a köd, homályba taszítva a tájat, ám hirtelen éles fény villanására leszek figyelmes. Közelebbről már jól látom a hatalmas tölgyfa előtt álló, ódon fémkerettel szegélyezett, embermagas tükröt. Megtorpanok előtte, s nem meglepő módon önmagamat látom meg benne, ahogy ijedt pillantásokkal és összetört testtel állok a vadonban.

Pupilláim összeszűkülnek a sötétben, s oly feketén csillognak, mint a szememet szegélyező karikák, beesett arcomat vékony, vérszínű karcolások csúfítják, ében hajam izzadtan tapad arcomra, ruhám most koszos és tépett. Ám a kép ekkor elúszik, s én kórházban fekvő önmagamat pillantom meg. Chanyeol nagy kezei között tartja apró kézfejem, melyből infúzió vezet az ágy végében álló állványig.

- Bármeddig is tart, nem állhatok meg! Bárki bármit mond, nem állhatok meg! – jelentem ki határozottan, s újra szaladni kezdek, s teli torokból üvöltök az ég felé. – Áruld el, merre menjek!? - Órák telnek el céltalan futkosással, elfogy az erőm, lábam összecsuklik, érzem, ahogy térdem belefúródik a nedves talajba. Testemet megmagyarázhatatlan fájdalom kezdi átjárni, kezemet mozdítani sem bírom, szemeimből patakokban folyik a könny. Folyamatosan elhalványulok…

Lüktető fekete…

Acélszín villanás…

Forrón terülő bíbor…

Szemeimből a sötétséget bántóan fehér sugarak űzik el. Hirtelen minden olyan fényes és tiszta lesz. Gépek halk, kellemetlen csipogása kering a fülemben, pillanatok alatt az őrületbe kergetve engem. Ám a ragyogás lassan csillapodni látszik, s Chanyeol könnyáztatta arca jelenik meg előttem.

- Doktor úr, jöjjön gyorsan! Magához tért! – hallom meg kedvesem féltéstől reszkető szavait.

~Xiumaru

(Budapest, 2016.)