A lét elviselhetetlen könnyűsége 8.fejezet

Cím: A lét elviselhetetlen könnyűsége

Szereplők: Yifan, Zitao, Sehun, Kyungsoo

Műfaj: slice of life, fluff, vígjáték

Korhatár: 12

8.fejezet

„Mi vagy te? Valami James Bond?”

- Ezek szerint van barátja? – vonta le a következtetést Yifan Soo elbeszéléséből. A hétvége eseményei mindkettőjük számára kellően felkavaróak és elgondolkodtatóak voltak, így a fiúk megbeszélték, hogy hétfőn még az első előadás előtt megosztják egymással a történteket.

- Nem tudom, de nagyon úgy tűnt. – Kyungsoo kiitta a műanyag üveg alján meglapuló utolsó korty szurokszínű kólát is, melyből a buborékok már rég elillantak, majd összenyomta a palackot olyan apróra, amilyenre csak képes volt.

- Rá fogsz kérdezni Minseoknál? – Yifan elmerengett a hallottakon, de gondolatai már át-átkirándultak saját hétvégéjének főszereplőjéhez. Hiába telt el azóta már majdnem két teljes nap, Yifan mégsem volt képes elfelejteni azt a sötét szempárt, melyből a megvetés és a közöny groteszk szerelemgyermekeiként fogant pillantások áradtak felé.

- Nem hiszem, szerintem abbahagyom a különórákat is. Így nincs semmi értelme.

- Hát te tudod, haver. De azért nem biztos, hogy fel kéne adnod.

- Hagyjuk, inkább te mesélj! Nem értettem teljesen, mit magyaráztál a telefonban.

- Voltam szombaton anyám munkahelyén, tudod...

- Jah, és? - Kyungsoo időközben félig elmerült méretes hátizsákjában, hogy előkeresse a könyvet, amit barátja kért tőle.

- És ott volt ez a srác az öccsével. Már nem először látom. Valamelyik nap itt a suliban is feltűnt, és az Abigél kúriánál is ő volt az, tudod, akiről meséltem.

- Aki... Kihúzott? - nevette el magát az alacsony, fekete hajú fiú, ki időközben sikeresen előhalászta a tavalyi évkönyv egy hányattatott sorsú példányát.

- Igen... Na, mindegy, a lényeg, hogy megőrjít ez az alak. Tudni akarom, hogy ki ő!

- Anyukád nem mondja meg?

- Nem, anyukám csak Taónak hívja. Mikor a vezetéknevére kérdezek, mindig valami másról kezd el beszélni. Hogy milyen áldozatot hoz az öccséért... - Yifan szemforgatva kapta ki barátja kezéből a könyvet, és vadul lapozgatni kezdte.

- Legalább tudjuk, melyik karra jár? Vagy végig akarod nézni az összes szak összes tablóképét? - döbbent le Soo, mikor barátja egy nagyítót kapott elő zsebéből, akárha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

- Fogalmam sincs, hova jár ez a szent... - morogta szarkasztikusan, miközben a domború lencse segítségével alaposan szemügyre vette a képeket. - Istenem...

- Mi a kínod? - vette le a táskáját a padról Soo, hogy majd a közeledő Sehun is le tudjon hozzájuk ülni.

- Ezek a koreaiak olyan egyformák... - Yifan fejét vakarva folytatta a keresést.

- Ha Taónak hívják, akkor szerintem nem is koreai...

- Tudom... Hagyjál... - legyintett, majd Sehunra épp csak egy pillanatig feltekintve folytatta a lapozgatást.

- Hát ebbe már megint mi ütött? - fogott kezet a frissen érkezett fiú Kyungsoo-val.

- Keres valakit. Hosszú…

- Hé, Sherlock, kit keresel? - bökte meg barátját, aki épp nagyítóját leengedve lapozott egyet elégedetlenül.

- Taót...

- Én ismerek egyet... - felelte hanyagul Hunnie, miután kiélvezte a pillanat varázsát.

- Hova jár?

- Azt nem mondom el.

- Ne szívass már, baszd meg! - kapta fel a vizet Yifan, mert tudta, hogy Sehun nem az a könnyen megtörhető fajta.

- Valamit valamiért... - mosolygott tovább a fiatalabb, s kezeit feje mögött összekulcsolva dőlt hátra az itt-ott festékevesztett, zöld padon.

- Ha nem mondod el azonnal, esküszöm, megbánod...

***

- Nem hiszem el, hogy leálltam vele alkudozni... - dörmögött az orra alatt Yifan, miközben megállíthatatlanul haladt a női öltöző felé. Arcán olyan gyászos kifejezés ült, hogy minden mellette elhaladó riadtan hőkölt hátra.

- Komolyan meg akarod tenni? - követte gyors léptekkel Kyungsoo. - Irtó nagy botrány lesz, ha lebuksz... És hát miért is ne buknál le? - nézett fel komolyan barátjára.

- Nem fogok lebukni. Álcázom magam, beosonok, elvegyülök a tömegben és lefotózom, mikor levetkőzik. Aztán lelépek!

- Hallod te magad, haver? Mi vagy te? Valami James Bond? Kezdjük ott, hogy hiába vettél parókát... Az istenért, Yifan, néztél te tükörbe mostanában? Hogy akarsz két méteresen elvegyülni a százötven centis lányok között? Állj már meg egy pillanatra! – A fiú megtorpant, s elgondolkodott, majd a kezében lapuló műhajkoronát Soo felé nyújtotta.

- Igazad van. Neked kell menned...

- Hé, hé, hé. Hülyének nézel? Nem ettem meszet... - hátrált meg a fiú.

- Nincs más választásunk és igazad van, én túl magas vagyok.

- Én viszont nem fogok beosonni, hogy lefotózzam azt a nőt – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Kyungsoo. Yifan elgondolkodott kissé, majd egyszerre szaladni kezdett, mintha az életéért száguldana.

- Hé, Yifan, most meg hova rohansz? – Percekbe telt, mire az alacsony fiúnak sikerült utolérnie hosszú lábú barátját, aki épp egy oszlopnak támaszkodva fújta ki magát. Soo kérdő tekintetére és korábbi kérdésére csak egy szóval felelt.

- Edie…

Barátnőjük gyanútlanul vágott át az udvaron, s haladt a boltív felé, mely alatt a fiúk álltak. Aranyszőke haja lófarokba fogva hintázott ide-oda, vállait söpörve. Arcán boldog mosoly pihent, még fogalma sem volt, milyen merényletre készülnek ellene barátai.

- Sziasztok!

- Szia, Edie! – karolta át derekát s bizalmasan közel hajolt a lányhoz. – Mondd csak, megtennél nekem egy aprócska szívességet?

- Persze, Kris, nagyon szívesen! Miről lenne szó?

- Be kéne menned a női öltözőbe aerobikedzés után, és le kéne fotóznod meztelenül Mina tanárnőt – jelentette be a tökéletesen kidolgozottnak vélt haditervet Yifan. A lány arca paprikavörössé változott, ahogy lassan sikerült feldolgoznia a hallottakat.

- Perverz állat! – húzódott el a fiútól, és sietve elindult az ellenkező irányba.

- Hé, Edie, várj már! Teljesen félreértesz mindent.

- Mit értek félre? – A lány szemei szinte szikráztak a dühtől.

- Nem nekem kell a kép, hanem Sehunnak – magyarázkodott.

- Így tényleg sokkal jobb… - jegyezte meg szarkasztikusan barátnőjük, majd a folyosó végén éles kanyart vett balra. – Akkor ő a perverz állat… - vont vállat egyre gyorsabban kapkodva lábait.

- De ha nem szerzem meg neki a képet, sosem mondja el az a nyomi, hogy hova jár Tao…

- Milyen Tao?

- Hát ez az… Én sem tudom a teljes nevét, de Sehun igen…

- Világos – torpant meg elgondolkodva a lány. – És csak a képért cserébe árulja el… - Yifan helyeslően bólogatott. – Nem túl gyakori név ez a Tao, ugye? – tűnődött Edie. – Én is csak egyet ismerek…

- Te ismered Taót? – csodálkozott el Kyungsoo is.

- Nem biztos, hogy azt a Taót ismerem, akit ti kerestek. Én irodalom szemináriumról ismerek egy Taót.

- Szóval irodalom… Mutasd csak azt a könyvet Soo – nyújtotta kezét a fiú az évkönyvért, melyet Kyungsoo, mint hűséges fegyverhordozó cipelt utána. Yifan fellapozta a tablóképek sorát, egészen, míg a humán szakokhoz nem ért. S ott is volt, a negyedik képen a harmadik sor közepén, ott virított Huang Zitao összetéveszthetetlen képmása.

- Ő az! – bökött rá a fotóra diadalittasan.

- És mondd csak, pontosan miért is keresed te ezt a Zitao gyereket? – faggatózott Edie.

- Ilyeneket ne kérdezz, úgysem értenéd, ez férfi dolog – legyintett az óriás méretűnek tűnő fiú, mire barátai összemosolyogtak.

***

Este Yifan ahelyett, hogy a beadandóival foglalkozott volna, egész este az évkönyvet lapozgatta. Maga sem tudta, mit vár ettől a tevékenységétől, de hiába próbált másra koncentrálni, úgy tűnt, gondolatainak halovány fonala végleg belegabalyodott Huang Zitao személyébe.

- És még csak kezet sem fogott velem… - hajtogatta egyre, s próbálta összeilleszteni az őáltala ismert fiú személyiségét mindazzal a sok jóval, amit édesanyja mesélt róla.

- Yifan, gyere enni! – szólt fel édesapja, aki lábán kockás papucsával csoszogott épp a konyha felé, ahol felesége, Zitong már megterített asztallal várta a ház férfijait.

- Jó étvágyat! – állt neki a vacsora elfogyasztásának Jong, miután fia is helyet foglalt az asztalnál vele szemben. A férfi meglepően szótlanul kezdett enni, miközben felesége beszámolt a nap eseményeiről.

- Mondd csak, anyu, lesz még ilyen össznépi bigyó az intézetben? – akasztotta meg Yifan percekkel később.

- Mire gondolsz, szívem? Családos napok szoktak lenni, amikor a hozzátartozóknak segítünk elsajátítani a jelnyelvet, de miért érdekel újabban ennyire a dolog?

- Csak gondoltam, én is segíthetnék nektek. Ha már megtanítottad nekem is, hadd vegyem valami hasznát, nem igaz? – Yifan arcán határozottan látszott, hogy valamiben mesterkedik, de édesanyja szemet hunyt efölött.

- Örülök, drágám, hogy ennyire érdekelnek a növendékeim, hogy te is segíteni szeretnél. Vannak olyan családok is, akik nem tudnak bejárkálni hozzánk. Őhozzájuk személyesem ki szoktunk menni, ha van elég önkéntesünk. Esetleg kezdésnek választhatnál egy családot, és nekik segíthetnél az otthoni kommunikáció elsajátításában.

- Ez remekül hangzik – mosolyodott el a fiú.

- Például ott van Chohee. Ő egy hét éves kislány. Nem olyan rég van nálunk. Van két nővére is, akik szeretnék megtanulni a jelnyelvet, esetleg…

- És mi a helyzet Gongchannal? – szakította félbe anyját.

- Hát, végül is őhozzá is mehetnél – válaszolta meglepetten Zitong. – Nagyon aranyos fiúcska…

- Akkor add meg a számukat, és megbeszélem velük, hogy mikor lenne nekik is jó. – Yifan időközben befejezte a vacsorát. Kicsit figyelte még édesapja mosolytalan arcát, mely valahogy idegenül hatott ezen az estén, de nem soká időzött, inkább felsietett a szobájába a cetlivel, amire anyja lefirkálta a kért telefonszámot.

***

- Hallo!

- Jó estét! A Siketek és Nagyothallók Intézetéből telefonálok. Zitong asszony engem kért fel, hogy segítsek önöknek a jelnyelv elsajátításában.

- Ó, értem. És ez mikor lenne? – kérdezte Tao fáradsággal mocskolt hangon. Yifan kissé meg is szeppent, hogy nem a korábbi arrogáns, határozott hangot hallja vissza a vonal túloldaláról.

- Izé, mondjuk holnap négykor megfelelne?

- Tökéletesen.

- Akkor a holnapi viszontlátásra…

- Rendben. Visszhall… - tette le a telefont mindkét fiú.