Nőszirom napfelkeltekor OS

Cím: Nőszirom napfelkeltekor

Főszereplők: Amber, Wendy

Korhatár: 16

Műfaj: slice of life, fluff

Megjegyzés: A történet a képzelet szüleménye, nem követi hűen a történelmet.

Javította: Sumire, Ézemi

Borús, ködfátyolos aura lengte be a tájat, s rejtette el a kíváncsi szemek elől. Britannia ezen részéhez már hozzánőtt ez a fáradt, borongós látkép, ugyanis az év nagy részében Winchester vára fölött hatalmas, barátságtalan felhőréteg tespedt, ami elzárta az itt élőket a napfény melege elől.

Wendy ezt az egyet utálta otthonában, hogy akár a cselédségnek fenntartott szobákban töltötte épp szabadidejét, akár az uraknál volt felszolgálni, mindenhol viselnie kellett egyszerű vászonruhái fölött vastag gyapjúkardigánját. S mikor néhanapján mégis kisütött a nap, Winchester várának vastag kőfalait még olyankor is képtelenség volt átmelegíteni. Ilyenkor odabent szabályosan hidegebb volt, mint a szabad ég alatt.

Az egyetlen helyiség, ahol egy kicsivel melegebb időt talált a várban, az a nagyterem volt, ahol, mikor úgy hozta az alkalom, hosszú asztal terpeszkedett, s szolgált színhelyül az urak díszes lakomáinak. Ám az átlagos napokon csak egy kisebb asztal álldogált a hatalmas, fából faragott csillár alatt, ahol az uraság és fia, Seungcheol s persze a kisasszonyok, Victoria és Amber költötték el pazar vacsoráikat.

A terem nagy részét ezeken az átlagos napokon egy piros szőnyeg borította, ahol az ifjú úr kardozni tanulhatott a legjobb mesterektől, s mikor az úr nem tartózkodott odahaza, Amber is gyakorolhatott bátyjával.

Ő ugyanis nem volt mindennapi leány. Míg húga, Victoria tucatszám készíttettette a szebbnél szebb gyöngyökkel ékesített ruhákat, addig az idősebb beérte a minimálisan díszített, letisztult, egyszerű szabású darabokkal is. De leginkább a nadrágokat kedvelte, noha csak lovagláskor, vadászat közben s titkos párbajtőr leckéin volt lehetősége azok viselésére.

- Ha atyánk megtudná, hogy amint kiteszi a lábát Winchesterből, te máris nadrágba bújva rohangálsz fel-alá, azonnal kitérne a hitéből – nevetgélt nővérét figyelve Victoria, aki épp egy díszpárna hímzésével volt elfoglalva.

- Jó atyánknak nem kell mindenről tudnia. Add fel! – mosolyodott el Amber, aki épp ekkor fegyverezte le bátyját.

- Atyánk már rég lemondott arról, hogy téged tisztességgel férjhez adjon. A rövid hajad és kiábrándító viselkedésed mellett a nadrágon már meg sem lepődne… - Seungcheol ezt ugyan sértésnek szánta, Ambert azonban a hallottak boldogsággal töltötték el. A legkevésbé sem kívánt megházasodni, legalábbis nem akként, ahogy azt édesapja képzelte el; egy kivénhedt lovaggal, akinek majd örököst szülhet, s aki Britannia másik végébe rángatná magával.

- Apropó házasság. Képzeljétek, nagymama nekem ajándékozta az eljegyzési gyűrűjét – nyújtotta ki Victoria kecses ujjait, melyek egyikén briliáns formájú, gyémánt berakásos aranygyűrű fénylett. Jól illett az ékszer aranyszegéllyel díszített, borvörös ruhájához, melynek derekán aranyozott öv csillant; zsinórja hosszan lenyúlt a föld felé. Ruhájának vastag, bársonyos anyaga ujja mentén egyre szélesedett, így az láttatni engedte a lány vékony karján csillogó, drága karkötőket. Victoria alig várta már, hogy alkalma nyíljon arra, hogy eldicsekedjen szerzeményével.

- Hé! Miért nem nekem adta? Én vagyok az idősebb – kapta tekintetét Amber húgára, majd egy pillanatig elmerengve csodálta a lány ujján pompázó gyűrűt.

- Mert édesanyánkét már megkaptad… És különben is, sohasem viselsz ékszert. Bizonyosan odaadtad valamelyik lovadnak – fölényeskedett Victoria. Az idősebb sok mindent szeretett volna erre mondani, de ekkor feltárult a nagyterem súlyos fenyőajtaja, és egy apró cselédlány igyekezett be rajta gyors léptekkel, kis ezüsttálcát egyensúlyozva kezében. Főhajtással sietett közelebb, majd egy díszes kupát s egy kancsó tiszta vizet helyezett a Victoria mellett álldogáló háromlábú asztalkára.

- Tölthetek, kisasszony? – hangzott a félénk kérdés.

- Igen! Siess, kérlek, nagyon szomjazom. - Wendy óvatosan töltötte teli, majd úrnőjének nyújtotta, aki ajkaihoz emelte azonnal a hűs vízzel teli kupát.

- Tölthetek még a kisasszonynak?

- Nem, köszönöm. Elmehetsz – intett légiesen, mire a szolgáló távozott. – Várj! Meggondoltam magam. Mégis innék még egy kicsit. Tölts egy keveset! – dőlt hátra faragott karfájú székében Victoria, mikor a lány már az ajtóhoz ért. Wendy néma csendben tűrt, s visszasietett úrnőjéhez, majd töltött neki.

- Köszönjük, elmehetsz – jelentette ki Amber határozottan, hogy elejét vegye húga további parancsolgatásának. Szerette ugyan őt, de gyűlölte, mikor tárgyként kezelte a személyzetet, kiket a fiatalabb szeretett kedvére ugráltatni.

***

Wendy épp a vacsorához készítette ki a kisasszonyok ruháit. Egyedül volt az idősebb lány szobájában, így engedett a míves kelme hívogató dallamának. A széken egy sötétzöld, derekánál ezüst rózsamintás zsinórral karcsúsított, hosszú ujjú ruha pihent. Látszott, hogy nem Victoriáé, ugyanis mellkasa sokkal zártabb volt, mivel Amber nem kedvelte a kivágott darabokat.

A cselédlány magához ölelte a leheletkönnyű anyagot, és átadta magát a kelme simogatásának. Táncolni kezdett, maga előtt tartva a királynői estélyit, s halkan dúdolva forgott körbe-körbe. Olyannyira elmerült ábrándjaiban, hogy észre sem vette, mikor a kisasszony belépett a hálóba.

Amber mellkasán keresztbe font karral állt; mosolyogva figyelte a jelenetet perceken át, majd Wendy mögé lépett, s egyik kezét a lány derekára, másikat annak apró tenyerébe simítva fordította maga felé.

- Felkérhetem egy táncra? – hajlott ajka vidám görbületbe. Wendy hirtelen mérhetetlen zavarba jött, pedig nem ez volt az első alkalom, hogy Amber meglepte…

Mikor Wendy odakerült a Winchester kastélyba, rettenetesen bánta, hogy pont Amber kisasszonyhoz osztották be. Róla mindenkitől csak rosszat hallott; hogy furcsa, egy igazán különc szerzet, hogy rideg és udvariatlan, aki még édesapja szabályait is arcátlanul semmibe veszi. Nem olyan, mint a húga, aki egy finom úrilány. De Wendy rögtön az első találkozásuk során rájött, hogy mekkorát tévednek az emberek, s mennyire félreismerték Ambert. A két lány között nem mindennapi barátság szövődött…

Wendy ahogy felocsúdott meglepődéséből, szelíden bólintott egyet válaszul a kisasszony kérdésére. Amber félretette a kettejük között alkalmatlankodó ruhadarabot, majd derekát átkarolva húzta közelebb magához a megilletődött leányt. Wendy már megszokta, hogy képtelen ezekben a pillanatokban szóhoz jutni, így szokásához híven csak átadta magát a lopott pillanatok varázsának, s kiélvezte szerelme közelségét.

- Gyönyörűen mutatna rajtad az a ruha… - duruzsolta Amber kedvese nyakába hajtva fejét. Wendy-n végigfutott a forró borzongás, amint a lány ajkai véletlenül nyakának érzékeny bőréhez értek.

- Ugyan, kisasszony… - kezdett bele a mentegetőzésbe, de az idősebb beléfojtotta a szót.

- Amber. Nem kisasszony… Ezt már megbeszéltük. Ha kettesben vagyunk, a nevemen szólíts! Kérlek… - tette hozzá az úrnő, s megállítva könnyed táncukat óvatosan Wendy álla alá vezette kezét, hogy a lány pillantását sajátjára emelje.

A szobalány hosszú aranybarna haja rendezett kontyba fogva rejtőzött a főkötő alatt. Szemeiben táncot jártak a kandalló tüzének tükörképei, melyek mögé elrejthette őszinte érzéseit. Amber órákig képes lett volna ezt a szempárt figyelni, melynek színeit jobban ismerte, mint a felkelő nap képét. Melyek a sötét szoba mélyén olyan feketék voltak, mint a legjobb termőföld, vagy mint a legmélyebb tó feneke, ám a napfény képes volt borostyán sávokat rajzolni íriszeibe…

***

Másnap Amber vadászni indult a birtokukon elterülő erdőségbe. Kedvenc foglalatosságai közé tartozott ez, ám ő nemcsak ezért járt ki oly’ gyakorta. A vadászat két-három napig is eltartott alkalmanként, s ilyenkor a kisasszony az erdőszerte elszórtan fellelhető kis vadászházikók valamelyikében töltötte az éjszakát. De kiszolgálásra természetesen ugyanúgy szüksége volt ilyenkor is, így Wendy ezeken a napokon, amint végzett délutáni teendőivel, összecsomagolta űrnője vacsoráját, s elindult utána.

A szolgálók sajnálták ezekért a hosszadalmas gyalogutakért a lányt, s azért, hogy ilyen hosszú időt - olykor napokat - kellett Amber kisasszony társaságában töltenie, ami a várfalakon belül hírhedten kellemetlen dolognak számított. De Wendy boldog volt… Bár rettenetesen féltette Ambert a vadászattól, amit még szerinte is a férfiakra kellett volna hagynia, mégis fékezhetetlen öröm járta át a szívét, mikor szerelme bejelentett egy-egy újabb vadászatot.

A szolgálólány vastag gyapjúkardigánjába burkolózva indult el - karján nehéz kosárral - az erdő felé. Lábai már gyakorlottan követték az ösvény halványan kirajzolódó vonalait. Elég korán sikerült a legközelebbi kis házhoz érnie, ám ott legnagyobb sajnálatára nem találta nyomát senki ember fiának, így kénytelen volt továbbhaladni a következő lak felé. Ahogy előrehaladt, az erdő egyre sűrűbbé vált körülötte, a fák összefüggő lombkoronái teljesen eltakarták szemei elől az ég azúr színét, s a hangok mind-mind szertefoszlottak.

Teljesen besötétedett, mire a második vadászlakhoz ért. Kezeit csontjáig átjárta a jeges hideg, mi a nap nyugodtával egyre csak fokozódott odakint. A házikóba lépve azonban kellemes meleg cirógatta meg áthűlt arcát. A ház egyetlen helyiségből állt, melynek egyik sarkában kis négylábú asztal állt, erre tette le Wendy a kosarat, majd körbepillantott a szobában.

A kandallóban megannyi vastag rönk pattogott, ontva magukból a forróságot, melyre most a lány mindennél jobban vágyódott. A tűz mellett egyszerű, szalmazsákokból kialakított, egyszemélyes fekhely várakozott, rajta vastag gyapjútakaróval s két párnával. A házikó távolabbi végében pedig vékony függönnyel leválasztva egy nagy fadézsa állt, mely csordulásig volt gőzölgő vízzel. Amber ebben heverészett, látszólag már jó ideje. Vékony alakja rejtelmesen rajzolódott elő a víz mélyéről, rövid sötétbarna haja, mi máskor szögegyenesen szegélyezte vékony arcát, most a víztől apró hullámokba rendeződve simult rá.

- Megjöttél hát! – örült meg Wendy viszontlátásának, s megfogta a mellette álldogáló leány kezét. – Szentséges ég! Te teljesen átfagytál! – jelentette ki az egyértelműt az idősebb, s szemében aggodalom csillant. – Gyere be! – invitálta kedvesét, aki rövid vonakodás után engedett a meleg víz s persze szerelme kísértésének.

Levetette egyszerű, dísztelen ruháit, főkötőjét, ami alól kibomlott hosszú, sötét búzaszínű hajzuhatagja, majd óvatosan, Ambernek háttal fordulva belépett a dézsába, melyből egy kis víz a padlóra folyt. Ijedten kapta a földre tekintetét.

- Ne is foglalkozz vele… - hallotta a kisasszony megnyugtató szavait, s ugyanebben a pillanatban megérezte hátán Amber vizes kezeinek érintését. – Most én mosom meg a te hátadat – mosolyodott el, s a kemény szappant tenyerei közt forgatva varázsolt habtengert maguk köré. Gyengéd mozdulatokkal mosta meg Wendy hátát, végigsimítva selymes bőrének minden négyzetcentiméterét, majd közelebb csúszva átkarolta őt; állát vállára hajtotta… - Jó végre kettesben lenni… – szavai hosszan visszhangoztak a csendben. A szolgáló szokásához híven néma maradt, ám hátát Amber mellkasának döntve csúszott lejjebb, hogy a víz teljesen elfedje kebleit.

- Lőttél valamit? – törte meg a csendet percekkel később.

- Nem. Nem is hoztam az íjam – nevette el magát a kisasszony. – Otthon felejtettem. – Wendy csendes mosollyal jutalmazta kedvese szétszórtságát. Épp újabb szóra nyitotta volna ajkait, ám mondandóját elsöpörte egy halk sóhaj, mely akaratlan tört elő belőle. Amber ajkai puhán kezdték nyakát simítani, s gyengéd csókkal jelölték útjukat. Wendy libabőrös lett az érzéstől, teste egy pillanatra kővé dermedt. Szerelme karjai százszor jobban égették, mint az őket körülölelő fürdővíz.

Az idősebb mosolyogva haladt egyre lejjebb, s ajkaival már a lány vállát érintette. Minden csókja stigmaként égett Wendy szívébe... A szolgálólány már szinte remegett úrnője karjai között.

- Nem… Nem vagy éhes? – dadogta a leány, majd sietve felpattant ültéből, s társa felé fordulva próbált volna kimászni a dézsából, ám az idősebb megfogta egyik kezét, ezzel maradásra bírva őt. Tekintetük hosszan időzött egymásén. Amber gyönyörködve pillantott végig Wendy mezítelen testén, s mutatóujjával óvatosan végigsimított a fiatal lány gömbölyded hasa közepén futó vonalon.

- Ne csináld ezt! – merült újra a vízbe zavarában, de amint picit megkönnyebbülhetett volna, már úrnője ölében találta magát. A kisasszony ujjai cirógatva járták be a lány hátának puha bőrét, újabb és újabb alakzatokat rajzolva bőrvásznára, miközben kettejük között fokozatosan semmivé vált a távolság; mellkasuk összesimult.

- Adni szeretnék neked valamit… - nézett Amber a szolgálólány mandulavágású, ébenszínű szemeibe.

- Mondtam már, hogy nem kérem egyik gyönyörű ruhádat sem! – jelentette ki határozottan a cselédlány. Arcán neheztelés apró ráncai játszottak.

- Szeretem, mikor duzzogsz. Lehet, hogy sűrűbben kéne, felbosszantsalak – simított félre egy világosbarna, hullámossá vált hajtincset a lány arcából.

- Ne! Inkább egyáltalán ne próbálj feldühíteni! – mosolyodott el Wendy, majd átkarolta szerelme nyakát, s tovább élvezte annak simogatását, mely szinte összeolvadt a meleg víz gyengéd érintéseivel.

Amber ügyetlenül nyúlt ki a dézsa mellett álló székhez, melyen köntöse pihent. Zsebébe túrt, majd visszahelyezkedett előbbi pozíciójába. Óvatosan lefejtette társa kezeit nyakából, majd egyiket tenyerében tartva húzott vékonyka ujjára egy apró, lila kristályokkal díszített ezüstgyűrűt.

- Nem! Ezt nem fogadhatom el! – tiltakozott azonnal, de nem volt szíve levenni a tökéletes ékszert, melyben a kövek pont olyan színben pompáztak, mint a nyíló orgona, mint az ég színe szélvihar előtt, mint a nőszirom napfelkeltekor.

- Szeretném, hogy ez a tied legyen. Tudom, hogy nem hordhatod majd, de legyen a tied… - Wendy ajkai halvány mosolyba rendeződtek. Amber sosem volt a szavak embere, ha az érzésekről volt szó. Ez volt talán az egyetlen téma, melynek kapcsán néma csendbe burkolózott...

- Én is szeretlek – mosolygott egyre a szolgálólány, s abban a pillanatban még a kristály tündöklése is elhalványult mellette. Amber szerelme ajkaira hajolt, s vadul dobogó szívvel, gyengéden vette birtokba életében először Wendy eperszín ajkait…

~Xiumaru

(Budapest, 2016.)