A lét elviselhetetlen könnyűsége 5.fejezet

Cím: A lét elviselhetetlen könnyűsége

Szereplők: Yifan, Tao, Sehun, Kyungsoo

Műfaj: slice of life, fluff

Korhatár: 12 
Javította: Sumire

5. fejezet

„Abigel”

Fujii Mina a harmincas éveinek elején járó, vonzó, fiatal nő volt. Négy évvel ezelőtt költözött Szöulba, de kiejtésén még mindig tetten érhető volt az a, Sehun szerint irtó szexi, japán akcentus, ami az egyik fő oka volt a fiú rajongásának. A tanárnő minden nap csinos ruhákban, kosztümökben jelent meg az egyetemen, amihez Hunnie fokozatosan hozzá is szoktatta magát, ám a fordított napra igazán nem volt felkészülve.

Míg a folyosót ellepték az egyenviselet helyett divatos, utcai ruhákban parádézó fiatal lányok, addig a tanerő azon a napon az iskola hivatalos egyenruháját viselte. Sehun majdnem elájult, mikor Mina tanárnő uniformisban jelent meg nyelvórájukon. Fekete szandált viselt, alatta hosszú szárú, fehér zoknival. Rövid, fekete szoknyája nem sok teret engedett a fantáziának, szintúgy átlátszó, fehér blúza. Nyakába piros, masnira kötött sálat aggatott, haját pedig két copfba kötve hordta.

- Öcsém... Ezt nem fogom kibírni! Tuti, hogy direkt engem akar kínozni - suttogta Sehun óra közben a balján unatkozó Yifannak.

- Hűtsd le magad, haver - nevetett fel a megszólított, akit a tanárnő bájai helyett sokkal jobban lekötött az iskolaudvar tanulmányozása. Jobb könyökét az asztal lapján pihentetve támasztotta meg fejét. 

Az udvaron lyukas óráikat a szabadban töltő diákok jöttek-mentek, vagy épp a füvön heverésztek, élvezve az ősz utolsó meleg napjainak egyikét, melybe már a közeledő tél fagyos fuvallatai vegyültek. Volt pár fiú, kik egy szabadon maradt, füves területen fociztak, mellettük pedig két lány tollasozott. 

A terebélyes platánfa alatt, ami az egyetem szimbóluma volt, s ami a diákok kedvenc kabalájaként szolgált a vizsgaidőszakban, több kis csoport is ücsörgött, s látszólag a következő óráikra készültek. Néhány egyenruhába öltözött tanár is felbukkant időnként az udvaron keresztülfutó, egy ember széles, kitaposott ösvényen, sietve, mintha szégyellnék aznapi viseletüket. Yifan ezeket a pillanatokat jóleső, széles mosollyal jutalmazta.

Ő egy egyszerű farmert és fehér pólót, fölötte vastag, szürke pulcsit viselt. Szeretett kényelmesen öltözködni, így, társaihoz hasonlóan, ő is kihasználta az alkalmat, hogy nem kellett egyenruhában jönniük. Úgy látta, valahogy jobban kitűnik így a különbség az emberek között. Kyungsoo például teljesen feketében jelent meg, lábán elnyűtt tornacipővel, míg Sehun térdénél megszaggatott, világos farmert és egy sötétlila, v nyakú pulóvert viselt, ami szűken követte teste formáját.

Az udvaron ejtőző diákok szintén változatos ruha- és színkombinációkat vonultattak fel, s csak egyetlen fekete folt tűnt ki a szivárványos kavalkádból. Az egyik fa kinyúló, vastag ágán egy fiú gubbasztott egyedül, mint valami holló. Fején fejhallgató volt, kopottas, sötétszürke nadrágjához egy bő, fekete pulcsit viselt, lábán pedig fekete-fehér kockás bőrbakancs éktelenkedett.

Felismerte őt Yifan, hiszen már többször is látta, s most is úgy gondolta, hogy nagyon kilóg a többi diák közül. Nem tudta, melyik szakra járhat, csak azt, hogy egyike azoknak, akik minden sulis rendezvényen dolgoztak. A fán ücsörgő fiú ez alkalommal is egyedül volt, úgy tűnt, ír valamit; kezében vastag jegyzetfüzet pihent.

Mikor felnézett, tekintete egész véletlenül találkozott az ablakból felé bámészkodó Yifanéval, aki ettől egy kicsit megilletődött, akárcsak a rajtakapott kukkolók. A fekete hajú jellegzetes, fáradt szemeit ezen a napon sötét szegély hangsúlyozta ki. Yifan épp azon gondolkodott, hogy egy fiú hogyan sminkelheti ki magát, mikor Sehun illetlenül közelről suttogott a fülébe.

- Tuti tanga van rajta... Nézd már meg! - A fiú szinte már hörgött az önkívületi állapottól, amibe Mina tanárnő miatt került.

- Jól van, hagyjál már! - legyintett szemét forgatva. Tekintete még mindig az idegen fiúéba mélyedt, aki kisvártatva elkapta róla pillantását. Elrakta füzetét kitűzőkkel, biztosítótűkkel teleaggatott fekete táskájába, majd néhány macskákat meghazudtoló, könnyed mozdulattal lemászott a fáról, és eltűnt.

- Nem jössz? - bökte meg Yifan vállát Kyungsoo, aki asztala mellett várakozott arra, hogy két tökéletlen barátja összekapja magát. A terem pillanatokkal kicsöngetés után már üres volt, csak az elbámészkodó fiú, és a gyanúsan a padon hasaló Sehun nem mozdult ültéből.

- Ja, de... - dobálta be cuccait a táskába, majd kettesben elindultak az ajtó felé, ugyanis nem akarták megvárni, míg barátjuk szerelemben felhevült teste újra alkalmas lesz arra, hogy emberek közé merészkedjen.

- Eszünk valamit? - vetette fel Soo.

- Persze; jó ötlet. De mesélj már! Mi a helyzet azzal a csajjal, akivel a bál óta találkozgatsz?

- Csajjal? Kire gondolsz? - jött kicsit zavarba Kyungsoo.

- Hát Kim Soeunra, akihez kb. minden nap átmész a bál óta - nevette el magát Yifan, ugyanis barátja arca enyhe, rózsás pírba borult.

- Hmm... Lehetek őszinte?

- Persze - vágta rá a magasabb őszinte érdeklődéssel.

- Korrepetálásra járok oda - vakarta meg tarkóját az ében hajú fiú.

- Mit korrepetál neked?

- Matekot... És hát, nem Soeun, hanem a bátyja. - Kyungsoo lassan beavatta Yifant abba, hogy nem találomra hívta meg pont Soeunt a bálba, ahogy ők hitték, hanem mert tudta, hogy kinek a húga. Pontosan annak a Kim Minseoknak, akiért Kyungsoo a jelek szerint hónapok óta odavolt. Olyannyira, hogy elviselte a matek korrepetálás hálátlan körülményeit is, csakhogy kettesben lehessen vele.

- Szóval belezúgtál a bátyjába? - Yifan próbálta megemészteni a hallottakat. - Hát basszus, ezt sose gondoltam volna. De hát, te tudod... Csak kicsit nehéz elképzelni.

- Hát ja... Nekem is furcsa volt, de ő tényleg nagyon rendes srác. - Kyungsoo komoly, gondterhes arcán egy pillanat alatt jelent meg egy leheletkönnyű mosoly, amint szóba került kiszemeltje.

- És ő is? Ő is meleg? - bökte ki végül.

- Szerintem igen. De én nem vagyok meleg! Csak belezúgtam egy fiúba. Ettől még nem leszek rögtön meleg. - Yifannak barátja szavait hallva eszébe jutott Junmyeon, s azok az idők, melyek alatt ő hasonló dolgokon gondolkodott.

- Nem? Hát jó, te tudod... - nevette el magát a magasabb. - És most mit tervezel? Megmondod neki? Vagy elhívod valahova?

- Ezen még nem gondolkodtam. Egyelőre tovább járok a korrepetálásra, aztán majd kitalálom - vont vállat Soo. Közben beértek az ebédlőbe, ahol az örökké nyüzsgő diáksereg a szokottnál is hangosabban használta ki a szünetet. A fiúk leültek egy üres helyre, s nekiláttak enni, majd néhány perccel később Sehun is beérte őket...

Tao a zárban megforduló kulcs jellegzetes hangjára lett figyelmes. Yifan korán reggeli indulása óta a fiú csak írt, így őszinte meglepettséggel fogadta, hogy időközben beesteledett.

Gyorsan felpattant kényelmes, zöld párnával borított székéről, és a konyhába sietett. Előkapkodott a hűtőből mindenfélét, válogatás nélkül, ami épp a kezébe akadt. Egy serpenyőt is gyorsan a tűzhelyre tett, hogy minél inkább egy éppen főzéssel foglalkozó ember látszatát keltse. Épp csak sikerült egy pár darabba aprított paprikát a serpenyőbe dobnia, hogy valami illatot is produkálhasson, mikor kedvese belépett a konyhába. Arcán látszott, hogy fárasztó napja volt, így Taónak még inkább bűntudata lett, hogy ő egész nap csak irkált.

- Szia - csókolta meg felé hajoló kedvesét. - Hogy telt a napod? - kérdésével próbálta elterelni Yifan figyelmét a készülő ételről.

- Fárasztóan, de cserébe holnap nem kell mennem. Éljen! - erőtlen felkiáltását renyhe karmozdulata csak tovább gyengítette. Látszott, hogy nagyon kimerült.

- Ez jó hír. Legalább akkor holnap kettesben lehetünk - próbálta Tao jobb kedvre deríteni párját, aki ezalatt az ölébe ugró Rourou-val kezdett foglalkozni.

- És amúgy itt mi készül? - tekintett végig Yifan az asztalra sebtibe kikészített alapanyagokon. Volt ott paradicsom, tej, sonka és egy dobozban valami igazán bizalmatlan kinézetű dolog. Mellettük a sietve felvágott paprika csumája és egy doboz kakaó várta sorsát. - Elég különös receptnek tűnik - nevette el magát a kikészített hozzávalókon.

- Na jó... Bevallom, elfelejtettem főzni. Én vagyok a legrosszabb barát a világon. Te dolgoztál, én pedig még főzni sem voltam képes - hadarta a fiú bűnbánatos hangon.

- Ez jó hír - mosolyodott el Yifan, aki épp letette az ölében fickándozó kutyát a földre. - Ezek szerint jól megy az írás - tette hozzá, hogy értelmet nyerjen korábbi megjegyzése.

- Haladgat - mosolyodott el Tao, majd közelebb lépett, és leült az egyik székre. - Most tartok a fordított napi ebédnél.

- Mikor kiderült, hogy Soo meleg? - gondolkodott el a fiú.

- Azon már túl vagyunk.

- Aznap este csináltam a videót a régi kastélyról - merengett el a fiú, majd sokat sejtetően egymásra pillantva elnevették magukat. - Éhes vagyok... Rendeljünk inkább valamit, jó? - Tao bűntudatosan bólogatott, de kedvese könnyed csókja feloldozást hozott szívének. Yifan már a konyhaajtónál járt, mikor visszafordult. - Majd elfelejtettem! Hoztam neked valamit - nyúlt be fél kézzel vállán csüngő táskájába, majd egy fekete, bőr noteszt nyújtott kedvese felé.

- Köszönöm - mosolyodott el Tao. Imádta, hogy Yifan sosem kerített nagy feneket a dolgoknak. Sőt, néha igazán nemtörődömnek is tűnt, de mégis mindig odafigyelt rá. Pont az utolsó lapnál járt már saját noteszében, így szüksége volt egy új füzetre, amit most kérés nélkül is megkapott. A fáradt fiú ezután elindult az emeletre.

- Szeretlek - szólt utána Tao, kicsit még meghatódva a nem várt meglepetéstől.

- Tudom - kiabált le az emeletről Yifan. Hangjához a fáradságon kívül jól hallhatóan vegyült az arcára is kiülő mosoly.

A fiú, miután megrendelte a vacsorát, kezébe vette az új könyvecskét, mi csakis arra várt, hogy ő teleírja. Orrához emelte a puha bőrrel borított kincset, s mélyen szívta magába annak, s a belefűzött papíroknak kellemes illatát. Majd felnyitotta, és írni kezdett.

Yifan este kamerája és kiskutyája társaságában elindult egy kellemes, esti sétára. Mivel szokás szerint témahiányban szenvedett házi feladatát illetően, így most tudatosan új helyek felfedezésére indult. A városnak azon részén, ahol ő élt, egymást szorosan követő, kis társasházak lustálkodtak, mind előtt szépen gondozott kis kert rejtezett.

A kerület széle felé haladva viszont egyre ritkultak a házak, s itt mindegyikhez a korábbiaknál jóval nagyobb telek tartozott. Voltak itt modern épületek, melyeken még az utolsó simításokat végezték; tetejükön a környezettudatosságot szimbolizáló napkollektorokkal. De sok régi, nagypolgári ház, sőt kisebb kastélyok, kúriák is fellelhetőek voltak itt, a kerület peremén. A hatalmas épületek között pedig szerény, létezésüket szinte titkoló, egyszerű házak álltak. Ezek fölött az erre látogatók szeme gyakorta elsiklott, mivel csak a szomszédságukban hatalmaskodó, díszes épületekre figyeltek.

Yifan az utcát végigjárva először az egyik ilyen, páváskodó, emeletes családi házat szemelte ki, hogy arról készítsen felvételeket. Tetszett neki, hogy mindenféle modern dologgal volt ellátva, hogy a benne lakók kényelme garantált legyen. Ám pár perccel később eszébe jutott, hogy tanára ízlését egy ilyen tökéletességtől fuldokló ház semmiképpen sem fogja elnyerni. Fejét vakarva állította hát le a felvételt, s inkább az utca végében omladozó, elhagyott kúriát kezdte megörökíteni.

Távlati felvételekkel indított. Az épületet elvadult, indákkal benőtt kert szegélyezte, melyben egy-egy törött, mohával borított szobor bújt meg. Hatalmas, márvány lépcsősor vezetett fel a bejárathoz, mely egy sötétbarna, faragott mintával díszített ajtóba torkollt, ami fölött kőtábla hirdette, hogy a kúria egykor az Abigel nevet viselte. Szokás volt akkoriban a kastélyoknak nevet adni, ezzel is hangsúlyozva egyediségüket.

Az épület falairól sok helyen már lemállott a vakolat, így jól kivehetőek voltak az öreg hölgy csontvázát alkotó elszürkült téglák, s a közéjük ékelődött, korhadt gerendák. Yifan közelebb ment a házhoz, s mivel lakatlannak tűnt, bemászott a kerítésen.

- Rourou, te őrködj idekint! - magyarázta a meglepett állatnak, kinek pórázát a kerítéshez kötötte. Majd elindult felfedezni közelebbről is a düledező romot. A lépcsősoron felérve óvatosan nyitott be a bejárati ajtón, ami hangos reccsenés kíséretében feltárult. Odabent korom sötét volt, így kapóra jött, hogy kamerájához erős fényű lámpa is tartozott. Meglehetősen profi készülékéért most különösen hálás volt szüleinek.

A padló minden lépésénél hangosan megreccsent alatta, de Yifan nem futamodott meg, besétált a bejárati aula közepére. Körbepásztázta a helyiség antik bútorzatát, melyek szép rendben álltak a falak mentén, melyeket foszladozó tapéta fedett. A mintáját alkotó, apró rózsák kellemes, bár kissé túldíszített összhatást teremtettek a tág térben.

A plafonról egy hatalmas, többágú csillár csüngött alá, melyet vastagon lepett az évtizedek pora. Alaposan ráközelített a mennyezetet fedő festményre is, mely egy cseresznyefákkal díszített kertet ábrázolt, ahol egy férfi és egy nő állt kézen fogva. Yifan lassan indult el az öreg lépcsőn felfelé; lépteit panaszos nyöszörgés kísérte, melyet az alatta felsíró fokok hallattak, ám egy hirtelen hangos roppanás után már csak Yifan hangos ordítását visszhangozta az aula. Kiáltása vészjóslóan pattogott körbe a falakon.

A lépcsőfok, amire rálépett, súlyától kettétört, s persze vele együtt az alatta lévő gerenda is. Így a fiú beesett, s teste beszorult az alatta tátongó lyukba. Körülötte hatalmas porfelhő szállt fel, mely idővel szép lassan visszahullott a kelepcébe esett fiú fejére, bársonyos portakarót borítva rá.

- Bassza meg! - nyögött fel panaszosan, s próbálta magát kiszabadítani a lyukból, de az elvetemedett fa erősen záródott dereka köré. Kintről Rourou ugatása szűrődött be. Valószínűleg ő is megrémült a hangos puffanásoktól. Yifan percekig vergődött a lépcsőházba szorulva, s mocorgásával csak azt sikerült elérnie, hogy még beljebb csúszott, így már mellkasa is a lépcső fogságába került. Ám ekkor léptek halk neszei ütötték meg fülét.

- Hahó! Van itt valaki? - hangzott a közeledő alak hangja. Ahogy egyre közelebb ért, Yifan már azt is megpillanthatta, hogy ki a rejtélyes megmentő, aki meghallotta szenvedését.

- Te? - csúszott ki száján, mikor a délelőtt látott fekete kontúros szempár rámeredt.

- Mi a frászt csinálsz itt?

- Szerinted? Szeretek időnként csótányos résekbe préselődni... Mégis mit gondolsz? Leszakadt ez a szar lépcső... - morgolódott a szerencsétlenül járt, s szidta az eget, hogy annyi ember közül pont ennek a különös, nem túl szimpatikus fiúnak kellett erre járnia. - Segítenél?

- Ja... De le van zárva a ház, és nagy betűkkel ki van írva, hogy omlásveszély. Miért jöttél ide? Meguntad az életed? - húzta ki Yifant a lyukból a fekete hajú fiú. Nem ment túl könnyen, de kettejük együttes erejével végül sikerült kiszabadítania a lépcső foglyát.

- Nem láttam a táblát, jó? Én csak le akartam filmezni - vette fel az elejtett kamerát, ami végig rögzítette a balesetet. Egyébként a későbbiekben ez a "dokumentumfilm" lett Jaemin tanár úr egyik kedvence, bár egyetlen alkalommal sem állta meg, hogy ne nevesse magát könnyesre Yifan kétségbeesett küzdelmén. - Köszi, a segítséget! – tette hozzá ruháját porolgatva.

- Nincs mit... De máskor ne mászkálj egyedül, ha ilyen béna vagy - fordított hátat megmentője és megindult a kijárat felé.

- Várj már egy kicsit! Egyáltalán mit kerestél itt? - kiáltott a távozó után.

- A szomszédban lakom...