A lét elviselhetetlen könnyűsége 2.fejezet

Cím: A lét elviselhetetlen könnyűsége

Szereplők: Yifan, Zitao, Sehun, Kyungsoo, Edie (oc)

Műfaj: slice of life, fluff

Korhatár: 12

Javította: Ézemi, Sumire



2. fejezet

„ Ez nem ilyen egyszerű, Kris.”

Yifan álmosan lépkedett a reggeli, bátortalan fénnyel megvilágított utcán. Bár kissé késésben volt, mégsem sietett, szüksége volt még erre a kis időre, hogy magához térhessen. Léptei messzire futó visszhangot vertek a néptelen utcában.

Igazán sosem szerette a reggeleket, az egyetlen jó dolognak a csendet tekintette benne, ami ha csak rövid időre is, de békébe vonta a világot. Na nem mintha Yifan élete olyan nyugtalan lett volna, sőt kifejezetten szerencsésnek mondhatta magát, hogy egy kiegyensúlyozott, szerető család mihaszna tagja lehetett. Mégis megvolt számára is ennek a csendnek a különös varázsa, ami magával hozta pirkadatkor az új élet reményét. Mintha minden reggel tiszta vásznat venne elő a sors, s kezükbe adná az ecsetet.

Az ifjú mindig is izgalmas életet álmodott magának. Ábrándjaiban ő volt a gimnázium agyonéljenzett sportolója, s egyben a lányok kedvence is természetesen. Az egyetemen pedig mindenkit lenyűgözött volna lehengerlő humorával és tündöklő intellektusával. Igen, ám ezek a képek megmaradtak ábrándoknak, s csak soha meg nem valósítható illúzióként kísértették őt.

A valóságban Yifan számára a gimnázium maga volt az egyhangúság mély mocsara. Nem piszkálta senki, bár talán jobb lett volna, ha szerez pár ellenlábast legalább, de nem így történt. Nem ismert meg furcsán különleges, sem különlegesen furcsa embereket, nem kötött életre szóló barátságokat, sem sírig tartó szerelmeket.

Egyetlen különleges ember volt számára a középiskolában, Junmyeon, aki ráébresztette valami nagyon nagy dologra, amivel azóta sem sikerült megbarátkoznia. Ám ahhoz pont elegendő volt ez a felismerés, hogy Yifan többé ne akarjon kitűnni, sőt mélyen elásott magában mindent, ami kiemelhette volna őt az arctalan tömegből.

Cipője orrával újra nagyot rúgott az apró, szürkésbarna kavicsba, melyet egész úton maga előtt kergetett. Azon tűnődött közben, hogy vajon mitől függ, hogy a kis kődarab egy apró egyenetlenséggel találkozva melyik irányba módosítja útvonalát. Vajon ez az ő döntése, vagy ő csupán elszenvedője a sors iránymutatásának? Az ifjú lassan megérkezett a buszmegállóba, ahol rutinosan foglalta el várakozó pozícióját. Volt még pár perce a busz érkezéséig... 

A megállóval szemben egy hatalmas diófa állt. Vaskos törzse legalább két ölnyi vastagnak tűnt, ágai csupaszak voltak már így november havában, de még ilyen kopaszon is szemet gyönyörködtető látványt nyújtott aszimmetrikusan szerteágazó koronája. Grafit árnyalatba átúszó, vastag kérgébe különböző nevek voltak mélyen bevésve; látszólag nagy találkozások színhelye volt ez a matuzsálemkorú fa.

- Mit jelent az, hogy matuzsálem? - hajolt be Tao válla fölött az azokban a percekben felébredő, álmatag arckifejezést felöltő fiú.

- Hé, ne olvasgass bele! - csukta be gyorsan a füzetet az ifjú író, ki határozottan zokon vette, ha megzavarták alkotás közben.

- Ezek szerint sikerült megtalálnod a diplomamunkád témáját? - húzta közelebb a fotelt Yifan az íróasztalhoz, kissé nehézkesen mozgatva a súlyos bútort.

- Igen, azt hiszem. Rájöttem, hogy van olyan téma, amivel kapcsolatban nem veszítem el a lelkesedésemet.

- Miről írsz? Fákról? Vagy matuzsálemekről? De most komolyan, mit jelent az, hogy matuzsálem? Az olyasmi, mint a gólem? - vakarta meg kócos fejbúbját az idősebb, miközben megpróbálta felidézni, hogy hol hallhatta korábban ezt a szót.

- Ez most komoly? - nevette el magát Tao kedvese kérdésén. - Nem, Matuzsálem egy bibliai ősatya volt, és nagyon sokáig élt. Ezért szokás valamire, ami már nagyon öreg, azt mondani, hogy matuzsálemkorú - magyarázott a fiatalabb.

- Kár, hogy csak az írás foglalkoztat téged, pedig a tanítás is jól menne - hajolt párja ajkaira Yifan, és könnyed csókkal jutalmazta szerelmét.

- Majd meglátjuk... Még az is lehet, hogy meglesz minden kreditem a tanári pályához is - tűnődött el Tao, és az asztaltól felállva a konyhába indult, hóna alatt a kis füzettel.

- Hé, most meg itt hagysz? Hát ezt érdemlem én? - horkant fel az idősebb. – Remélem, reggelit készíteni mész - szemtelenkedett a távozóval, majd nekiállt meztelen testére valami ruhát vadászni a feketére lakkozott, kétajtós szekrényből. A száműzetett író leült a kényelmes ebédlőasztalhoz, s fellapozva a kéziratot folytatta a munkát.

Otromba, a kelleténél egy fokkal ócskább busz gördült be lomhán a megállóba. Yifan egymaga szállt csak fel, s foglalt helyet a jármű bordó, plüss üléseinek egyikén, melyek a bizalmatlanságra okot adó külső ellenére meglepően kényelmesek voltak.

Minden reggel ugyanezzel a járattal utazott, így szinte már régi ismerőseinek tekintette a vele egy sorson osztozókat: a folyton nyűgös kislányt állandósult álmatlansággal küzdő édesanyjával, aki reggelente szinte csak árnyéka volt önmagának; az egész éjjel számítógépező fiatal srácot, ki nyúzott arcát a hideg ablaknak döntve használta alvásra még az utolsó húsz percet is, amit az út tartogatott számára; s persze a tipikus nyárspolgárokat, akik aktatáskával, szépen vasalt öltönyben igyekeztek minden reggel a hivatalba, hogy onnan nyolc órával később ugyanilyen életuntan induljanak el hazafelé.

**

- Nem volt rossz... Sőt a kutyus kifejezetten feldobta a videót, de azt javaslom, próbáld jobban használni a szemed, és keress olyan témákat is, amik nem illenek bele ebbe a tökéletes idillbe – magyarázott Lee Jaemin a fiú házi feladatként elkészített felvételéről.

- Ezt hogy érti, tanár úr? – gondolkodott el a hallott kritikán Yifan. 

- Minden videódnak ugyanolyan a hangulata. Szépek, tényleg tetszetős képeket tudsz megragadni, de próbálj kevésbé meseszerű tökéletességeket is lencsevégre kapni. Tartsd ezt szem előtt, mikor a következő videódat készíted!

- Igyekezni fogok, tanár úr - bólintott lelkesen, de úgy érezte, ő teljesen alkalmatlan erre a pályára.

Lee Jaemin igazi szaktekintélynek számított a filmezés világában. Majdnem minden évben nyert valami díjat kisfilmjeivel, melyekben általában olyan témákkal foglalkozott, amik mellett az emberek többsége a hétköznapokban egyszerűen elment. Nem vették észre, mert nem akarták észrevenni, mint például a tavalyelőtti kisfilmje szereplőit, mely a bántalmazott nőkről szólt.

Vagy akár a tavalyi díjnyertes munkáját is említhetnénk, ami Yifan életének legmegrendítőbb három perce volt; a film a város éhező gyermekeinek sorsáról mutatott élethű képet. Lee tanár úr munkáiban az volt a leghatásosabb, hogy ő nem afrikai árvákkal foglalkozott, vagy a távoli Amerika hurrikán sújtotta területeivel, hanem a város közönséges lakóinak sorsát mutatta meg.

A legtöbben egyszerre sajnálták ezeket a szerencsétlenül jártakat, s éreztek mérhetetlen bűntudatot, hogy napi szinten mentek el a rászorulók mellett. Munkáival sokukat ráébresztette ezekre a problémákra, akik közül néhányan megvilágosodásukat követően buzgó aktivistaként álltak ki az éhező gyermekek ügye mellett.

- A következő órán folytatjuk, sajnos most elfogyott az idő - fejezte be Lee úr az elsőéves média szakosok filmezéstechnika óráját.

Kicsöngetés után a diákok nyüzsgő kis hangyákként lepték el az egyetem mindaddig kihalt folyosóit.

- Szerinted is bénák a videóim, Sehun? - igazgatta meg mellkasán táskája keresztbe futó pántját Yifan.

- Mi? Jah, nem... - nyomkodta telefonját a megszólított kitartóan.

Sehunt főhősünk fél évvel ezelőtt, az egyetem kezdetekor ismerte meg. Yifan hitt az amolyan predesztinált találkozásokban, vagyis azzal barátkozott, aki az első órájukon mellé ült, hisz biztosan nem véletlenül alakult úgy, hogy pont ez a magas, szőke hajú, unott arcú fiú keveredett oda aznap. S hamar ki is derült, hogy Yifannak igaza lehet, ha ezt gondolja.

Sehun azon a reggelen fél óra lemaradással indította első egyetemi napját, mivel előző nap szakított barátnőjével, aki ezért egész éjszaka írogatott neki, hogy béküljenek ki. 

Ha Sehun kedvese nem lett volna azon a napon olyan hisztis, a fiú nem szakított volna vele, így aludhatott volna eleget, és képes lett volna időben felkelni, elérte volna a buszt, s nem kényszerült volna arra, hogy késését leplezendő az oldalajtón osonjon be az előadóterembe, egyenesen Yifan jobbjánál, ahova pillanatok alatt le is vágódott.

Ezen balszerencsés események láncolata eredményezte végül a két barát találkozását.

- Nem is mondta az öreg, hogy szar lett a videód... - állt be Sehun a büfé előtt hosszan kígyózó sorba.

- De utalt rá...

- Dehogy utalt, azt mondta, szép lett, de próbálj meg új témákat is keresni. Szerintem ez nem olyan nehéz... Nekem sokkal rosszabbakat mondott.

- Persze, de te már megint valami nőt követtél, basszus... Ez már nem dokumentumfilm készítés, hanem zaklatás, haver - nevette el magát Yifan.

- Ugyan... Csak megfigyelem a szebbik nem hétköznapjait. Ha egy madárkát filmeztem volna, az nem zavart volna senkit... Pedig könnyen lehet, hogy a madár határozottan zokon venné.

- Lehet, de egyelőre semmilyen börtönbüntetés nem jár egy cinke zaklatójának, ellenben fiatal lányok titokban filmezése már nem örvend köztiszteletnek. - Sehun csak legyintett egyet, s az eladónak sietve elhadarta, mi mindenből szeretne egy darabot.

Yifan időközben leült egy közeli padra, s nekifogott kicsomagolni egyet az édesanyja által gondosan elkészített szendvicsek közül.

- Van már ötleted a következő órai feladathoz? - huppant le Sehun egy hatalmas adag édességgel a padra, ami panaszosan felnyögött a váratlan találkozás terhe alatt.

- Egyelőre lövésem sincs... Majd filmezek neki pár csövest hazafelé, hadd örüljön - vont vállat könnyedén, de valójában sokkal jobban aggasztotta a helyzet, mint azt mutatta. - És mi van Jessicával? - dobta be végül új téma gyanánt, hogy elterelje gondolatait tehetségtelenségéről.

- He? Mi lenne? Már megint írogat, hogy kezdjük újra... Lassan kezd imponálni a kitartása - rendeződtek önelégült mosolyba Sehun vonásai. Yifan már sokszor megfigyelte, hogy amilyen ártatlan, kisfiús arcot tud vágni barátja időnként, pont annyira képes magabiztosságot és önimádatot sugározni. Ez a kettősség mindig meglepte és össze is zavarta főhősünk fekete-fehér világát.

- Ha nem akarsz tőle semmit, akkor miért nem mondod meg neki egyenesen?

- Már megmondtam, nagyjából egyenesen... Nem tehetek róla, hogy nem tud a sorok között olvasni - bontogatott nagy serényen egy újabb csokoládét.

- Ez nem tisztességes... - Yifan az elfogyasztott szendvics alufólia csomagolását tenyerében apró golyóvá gyúrta, s egy szépen ívelt mozdulattal kosárra dobott vele a közeli szemetesbe.

- Ez nem ilyen egyszerű, Kris - a fiú akaratlanul is elnevette magát, hisz tudta, hogy barátja figyelemelterelésként dobta be ezt a nevet. Emlékezett arra az estére, amikor életében először és utoljára fogadott el csajozási tanácsot barátaitól.

- Hé, te most komolyan rólam írsz? - lépett kicsit távolabb az imént még leselkedő testtartásba görnyedt fiú, tartva az újabb kukucskálásért járó retorziótól.

- Rólunk.

- Ugye nem akarod leírni azt az esetet? - kulcsolta össze karjait mellkasán tüntetőleg Yifan.

- Ó, dehogynem - mosolyodott el Tao, s vékony ajkai szinte gonosz grimaszba hajlottak.

- De akkor legalább hadd nézzem, látni akarom, mit hordasz össze.

- Legyen - egyezett bele végül a fiatal író, s próbált visszaemlékezni arra a bizonyos napra, amire Sehun is utalt.

Forró szeptember végi napot követő hűvös este köszöntött Szöul külvárosának lakóira. Három friss egyetemista indult neki a városnak, magukra öltve legmenőbb szerelésüket. Sehun rábízta a döntést Yifanra, aki tapasztalatlansága okán továbbpasszolta a hely kiválasztását harmadik társuknak, Kyungsoo-nak.

- Akkor az Angyalba megyünk - jelentette ki határozottan az alacsony, fekete hajú fiú, kinek tekinteténél csak lelke humora volt sötétebb.

- De hülye vagy! - nevetett fel Yifan, de Tao nem hagyta magát kizökkenteni, tovább írt.

A szórakozóhelyhez érve kissé félszegen léptek a helyiségbe a fiúk. Yifan bátortalanul tekintett körbe a lokál apró asztalait körülülő társaságokon. Hirtelen az az elmúlni nem akaró érzés kerítette hatalmába, hogy mindenki őt nézi. Még a pultos koromfekete tekintetét is magán érezte.

Habozva lépett beljebb, mire a hangok áradata hirtelen áthatolt az őt körülölelő láthatatlan burkon, s agyának mélyéig nyomult. Yifannak percekbe tellett megszoknia ezt a káoszt, amit tipikus kocsmahangulatnak is nevezhetnénk.

Az összeütődő korsók összetéveszthetetlen üveges csengései, a különböző nyelveken folytatott társalgások mondatfoszlányai, a becsípett vendégek harsogása, s némelyek szórakozott dalolásainak hangjai alkották ezt a kellemetlen, első hallásra meglehetősen zavaró egyveleget. Végül Yifan feleszmélt s követte barátait a pulthoz.

- Helló, mit adhatok? - köszöntötte őket a fiatal csapos, aki arcán apró, gúnyos mosollyal figyelte a különös társaságot.

- Három sört szeretnék - válaszolta Yifan a kelleténél sokkalta halkabban. Még nem szokott hozzá a szórakozóhelyeken szükséges hangerőhöz. Megköszörülte torkát, s elismételte a rendelést, ujjait is segítségül hívva a kommunikációhoz. A csapos magában azon tanakodott, hogy vajon a fiúk életük első sörét rendelik-e, mikor az alacsonyabbik, megcáfolandó a korábbiakat, hozzátett a rendeléshez három vodkát is.

- Héhéhé, na, álljunk csak meg egy percre! Ez nem is így történt - vette ki Tao kezéből a tollat Yifan, s a füzetet magához ragadva serény macskakaparásba fogott.

Yifan izgatottan csapott bele élete első egyetemi bulizós éjszakájába. Barátait, Sehunt és Kyungsoo-t követve betért hát a közeli Angyal névre hallgató szórakozóhelyre. Tapasztalatlanul, de magabiztosan lépett be az agyonzsúfolt bárba. Vonzerejének teljes tudatában sétált a pulthoz, ahol lezser kézmozdulattal intett az őt ámuldozva bámuló pultosnak, hogy három sört kér. A fekete hajú szépfiú arcán enyhe pirosság jelent meg, ahogy meghallotta Yifan férfiasan mély hangját, s tudta, már abban a percben érezte, hogy vele fogja leélni az egész életét...

- Add vissza a tollam, te nyomi - nevetett hangosan Tao a kedvese által felidézett történeten, ami mondhatjuk, hogy jó néhány ponton különbözött az ő emlékeitől. - Komolytalan vagy - húzta át a korábbi sorokat gyors egymásutánban a fiú. - Ne add itt a hős szerelmest! Te is tudod, hogy az az este nem rólam szólt. Én csupán az első sorból nézhettem végig. - Zitao lapozott egyet, s egy tiszta oldalon folytatta az írást, orra alatt sunyi mosollyal.

Másfél órával s jó néhány sör és vodka kombinációval később Sehun a pult felé lökte Yifant, ahol egy kedvesnek tűnő európai cserediáklány üldögélt, aki épp egy színes folyadékokból álló koktélt iszogatott. A fiúnak parancsba adták társai, hogy csajozzon végre be, s ezt a szegény, elhagyatottan ücsörgő hölgyet szemelték ki számára. A fiú szédelegve ment a pulthoz, de odaérve elővette igazi úriember arcát. Leült a lány melletti bárszékre, majd rendelt egy kólát.

- Szia - szólította meg mosolyogva a diáklányt. - Nem unatkozol így egyedül?

- Helló! De, egy kicsit igen - felelte a megszólított erős akcentussal.

- Nagyon szépen beszéled a nyelvet - bókolt Yifan és a pultra támaszkodott. - Én Kínából származom, szóval tudom, milyen nehéz megtanulni ezt a nyelvet. Megkérdezhetem, hogy hívnak? - vitte tovább a társalgást a fiú, aki próbálta betartani Sehun csajozási útmutatóját. Barátja azt mondta neki, hogy köszönjön, dicsérjen meg valamit, majd mutatkozzanak be, de ne feledje, sose mondja meg az igazi nevét! Találjon ki inkább valami menő, külföldi hangzású becenevet.

- A nevem Edie - válaszolta a lány, aki látszólag élvezte az érdeklődést. - És téged hogy hívnak? - mosolyodott el barátságosan, haját zavartan igazgatva.

- Engem... - egy pillanatnyi habozás után barátaira nézett, végül kibökte az első nevet, ami eszébe jutott. – Krisnek... - Az ezt követő események gyors váltakozása nagyban megnehezíti azok hiteles leírását. Ahogy a fiú kiejtette száján a rögtönzött becenevet, a lány arca egy pillanatnyi döbbenetbe úszott, majd ott nem soká időzve átalakult megrökönyödéssé Yifan barátainak kitörő nevetését hallva, akik hangos kurjongatásokkal méltatták barátjuk fantáziáját.

- Tudod mit? Meggondoltam magam... Ezt az esetet nem írhatod meg - nézett komolyan a fiú.

- Nem-e? Miért, mi lesz, ha mégis megírom? - próbálkozott Zitao.

- Akkor... - a fiú határozottságát vesztve gondolkodott. - Akkor elhagylak!

- Nocsak... - mosolyodott el a fekete hajú. Tudta, hogy kedvese soha nem szakítana vele egy ilyen dolog miatt, mégis aranyosnak találta, hogy próbál határozottan fellépni. - Ez esetben kihagyom Kris történetét... - lágyultak meg vonásai, s visszalapozott pár oldalt, s javítgatni kezdett.

- Ez nem ilyen egyszerű, Kris Yifan - válaszolta Sehun, s alaposan végigmérte a büfé mellett elhaladó lányok egy csoportját.

- Köszönöm - puszilta arcon az írással foglalatoskodó szerelmét a fiú, majd magához vette kameráját, és dolgozni indult. Rengeteg idő telt már el azóta, hogy Tao végignézte a pultból leendő kedvese kudarcba fulladt csajozását, mégis a mai napig az egyik kedvenc közös történetükként tartotta számon ezt az esetet, jóllehet, akkor még nem is ismerték egymást...