Egy szerencsés véletlen OS

Cím: Egy szerencsés véletlen

Szereplők: Yiri (oc), Hongki

Műfaj: slice of life, romantikus novella

Korhatár: 12

Megjegyzés: A történet Yiri szemszögéből íródott.

Feladatot adta: Ziluolan Xiao

Vannak az életben szerencsétlen véletlenek, mikor az ember úgy érzi, bármit tesz, az csak balul üthet ki. Mikor az univerzum is összeesküvést sző ellenünk; kimerül az elem az ébresztőből, elfogy a vécépapír, nem találjuk a fél pár zokninkat, telibe fröcsköl egy autó, stb. Azt gondolom, senkinek nem kell bemutatni egy igazán peches reggelt.

Ilyenkor úgy érezzük, valaki rendkívül jót mulathat kínjainkon, pedig mi csupán csak túl akarjuk élni a reggelt. De néhanapján - nagyritkán - az is előfordul, hogy egy minden ízében szerencsétlen eseménysor végül valami igazán jó dolgot eredményez. Ezeket az igen tünékeny, ritka alkalmakat nevezzük szerencsés véletleneknek. Hadd meséljek el most nektek egy ilyet.

Úgy indult ez a nap is, mint az összes többi... Szokásos módon késve ébredtem fel; a nap már álmos sugaraival simogatta arcomat, gyengéden lehelve életet belém, ezen az egyhangúságtól megszürkült reggelen. Mindig is nagyon nehezemre esett a hajnali ébresztő; ha tehettem volna, az egész reggelt szívesen ágyban töltöttem volna, s valószínűleg csak a készülő ebédnek illatfoszlányai, a piruló hagyma s a sülő hús enyhén füstös aromája csalogatott volna elő szobám rejtekéből. Mindig is a hasam irányított, és ez sajnos kicsit meg is látszott rajtam, így gyakorta álltam neki fogyókúrázni, ám ilyenkor egyszerre több diétát is kénytelen voltam csinálni, hisz eggyel lehetetlen volt jóllakni.

Nagymamám cseleket vetett be a reggeli ébresztő során, amíg még náluk laktam. Minden nap az ő speciális, eper illatú zöldteájának puha gőze csábított az ébrenlét felé, ám mióta apámhoz költöztem, sajnos búcsút kellett mondanom a reggelek meghitt teaködének, helyette maradt a rideg valóság, vagyis, hogy kénytelen vagyok egyedül összevakarni magam indulás előtt.

Félálomban totyogtam a fürdőbe, ahol a hideg víz fagyosan frissítő sugarait hívtam segítségül. Komolyan rosszabb volt, mint egy arculcsapás, de megkérdőjelezhetetlenül hatásosnak tűnt. Gyors fogmosás után tekintettem bele először a tükörbe, de ez határozottan rossz ötletnek bizonyult.

- Nyugalom, Yiri, ne akadj ki! - csendesítettem őrjöngő gondolataimat, ugyanis reggeli kinézetem a legapróbb bizalomra sem adott okot. Halványbarna, egyenes fürtjeimen ekkor a gordiuszi csomó tökéletes mása éktelenkedett. Utólag visszatekintve ezen a ponton szívem mélyén már biztosan tudtam, hogy le fogom késni a buszt.

Esküszöm, nem vagyok az a nyafka típus, de az ezt követő percek azonnali epidurálást igényeltek volna. Két fésűt vesztettem a kilátástalan harcban, ám mikor bevetettem a kefét, végre a kusza csomóból lassanként kusza hajszálakat varázsoltam. Fél óra izzadságos munkával olyan frizurát kreáltam magamnak, hogy még Pompom is joggal irigyelte volna meg tőlem, de ezzel ekkor már végképp nem volt időm foglalkozni.

Magamra kaptam egyenruhámat, és nagy nehezen a szemüvegemet is megtaláltam. Egyszer ez fog a sírba vinni... Hogy várhatják el az embertől, hogy megtalálja a szemüvegét, szemüveg nélkül? Agyrém...

Mínusz három percem volt leérni a buszhoz, így nem is erőltettem nagyon meg magam. Ha már egy alapos fejmosás vár majd a suliban, legalább addig hadd élvezzem az életet, amíg még lehet. Ezzel és hasonló üdítő gondolatokkal felvértezve sétáltam, vagy mondjuk inkább, hogy cammogtam a buszmegálló felé. Abszolút elszánt és határozott voltam, semmi sem tudott volna feltartóztatni, hogy elérjem a következő buszt, így természetesen még véletlenül sem álltam meg a sarkon, ahol az öreg Cho asszonynak most születtek kiscicái. Na, jó, nem neki, hanem Mirtillnek, a világ legaranyosabb macskájának.

Az apróságok éles hangjai már több háznyi távolságból is hallatszódtak. Amolyan macskaáriával biztatták a környék ébredező lakóit, hogy hagyják el puha, meleg ágyukat. A kerítésen bekukkantva azonnal megpillantottam egy apró, vörös cirmos, birodalmi lépegetőként közlekedő kiscicát, aki épp egy tő sötétlila árvácskán verekedte magát keresztül. Esetlen mozdulatai azonnal elfeledtették velem, hogy késésben vagyok.

- Cica... Cic, cic... Gyere ide, te kis tünemény - nyújtózkodtam felé, de ő csak egy másodpercnyi figyelmet szentelt nekem, a következő pillanattól már egy arra reppenő légy kötötte le minden szabad percét. Csalódottságom oly hirtelen csapott át őrült rohanásba, hogy még öt perccel később is azon tanakodtam, hogy vajon mitől van olyan hiányérzetem. Biztos voltam abban, hogy valami hiányzik, de azt nem tudtam, hogy pontosan mi.

A buszmegállóhoz vezető utat gyönyörű cseresznyefák szegélyezték, melyek ezen a napon is halványrózsaszín selyembe öltöztek. Sajnos én ezen a reggelen nem tudtam kigyönyörködni magam a rózsaszín, bimbózó virágokban, s a körülöttük dongó méhek elbűvölő természetességében. Hisz gyorsvonatként, jó inkább csak sebes vonathoz hasonlatosan, oké egyezzünk ki egy bicikliben... Szóval, bicikli tempóval haladtam a buszmegálló felé. Nem, ez így nem hangzik jól, maradjunk az előbbinél...

Hisz gyorsvonatként száguldottam a buszmegálló felé, ahol pont az orrom előtt záródott be a busz ajtaja. Könyörgőn néztem az otromba sofőrre, de ő észre sem vett, csak lassanként kigurult a megállóból az alatta pöfögő tragaccsal, minek kipufogója csakúgy köpködte magából a benzincseppeket; én pedig csalódottan ültem le a várakozóknak kihelyezett egyetlen padra.

Épp próbáltam meglátni a helyzet kilátástalanságában a pozitívumot, lehunyt szemmel élveztem a nap egyre melegebben simogató sugarait, s a cinkék élénk füttyeinek barátságos dallamát, mikor fülemet eltompított rockzene zörejei ütötték meg. Szemeim azonnal kipattantak a zajra, s megláttam a világ legfurcsább szerzetét.

A fiú tiritarka cipőt viselt, fekete harisnyát, rajta pedig egy bő, térdig leérő kockás nadrágot. Felül egy kapucnis pulóver volt rajta, fején pedig fejhallgató; az ominózus zajforrás... Kezében pedig egy halványsárga, fehér virágokkal díszített, igen ismerős uzsonnás doboz.

- Hééé! Ez az enyém! - kaptam ki a kezéből a dobozkát. Hát ezt hagytam el...

- Na! Add vissza! Az az enyém, most találtam! - nyúlt volna a dobozért, de én elkaptam előle. A hirtelen mozdulatsor okozta káoszt testem azonnali helyváltoztatással reagálta le, így ezúttal már a poros földről tekintettem fel rá dacosan.

- Ez az én kajám. Tudd meg, nagyon szigorúan be kell tartanom a diétám - nyitottam ki a dobozt, amiből két szendvics, egy zamatos barack, egy kis zacskó keksz és egy szelet csoki bukkant elő.

- Valóban hihetetlen szigorúnak tűnik... Csoda, hogy kibírod - nevette el magát a fiú gúnyosan a rengeteg kaja láttán, majd felém nyújtotta kezét, hogy felsegítsen. Elfogadtam a gesztust, de ezt követően néma csendben ültem vissza a padra.

- Miért fogyózol amúgy? - nézett rám nagy szemekkel a srác.

- Hahaha! Nagyon vicces vagy, de köszönöm szépen, nem kérek az élcelődésedből! - fontam össze karjaimat mellkasomon egyértelmű jelét adva neheztelésemnek.

Szerencsére időközben begördült a megállóba a következő járat, s én gondolkodás nélkül pattantam fel rá, és vetődtem le az első üres, ám annál szakadtabb helyre. Az ülés rugója átütött a vékony bőrhuzaton, ami hihetetlen kényelmetlenséget okozott. Remek lesz így utazni még fél órát...

A busz azonban nem indult el, hanem tovább várakozott, sokkal tovább a megszokottnál; hát előre pillantottam, hogy meglássam a tétovázás okát. A sofőr türelmetlenül dobolt ujjaival a busz kormányán, s várta, hogy a fiú zsebeit átkutatva összekeresgélje a buszjegy árát. Az előttem ülő öregasszonyok már zsörtölődve emlegették a "közeli árvaházat", s nekem ekkor esett le, hogy a fiú szokatlan viselete valószínűleg nem az aktuális divatot követi, hanem egyszerűen ezt kapta... Olyan lelkiismeret-furdalás kezdett ekkor gyötörni, amiatt, hogy én szabályosan kicsavartam szegénynek a kezéből az ételt. Mégis, hogy tehettem ilyet?

Az öreg járgány végül lassan tovább gurult, maga mögött hagyva a poros megálló unalmas látványát. A fiú szemét a padlóra szegezve sétált hátra egy szabad üléshez, majd miután helyet foglalt, egyenesen kifelé meredt, a mellettünk elsuhanó búzatáblákra összpontosítva.

Percekig tanakodtam, hogy mi tévő legyek. Sosem voltam valami jó a bocsánatkérésben, ami azt illeti, de ez a helyzet határozottan zavart. Tennem kellett valamit, hogy ne kárhozzak el önnön szégyenemben. Vettem hát egy nagy levegőt, és hátra sétáltam, leültem a fiú mögötti ülésre, majd a válla fölött előre hajolva próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

- Mit hallgatsz?

Nem hazudok, a fiú úgy megijedt, mint aki szellemet látott. Nagyot ugrott, majd lekapta fejéről a halkan búgó fülhallgatót és rám meredt.

- Ezt miért csináltad? - nézett rémülettel teli tekintettel.

- Csak kíváncsi voltam, hogy mit hallgatsz - vontam vállat. - Sajnálom, ha az előbb undok voltam, de tudod, nagyon rosszul indult a napom.

- Aha. Semmi baj... Megértem - mosolyodott el a korábbi gúnyos vigyortól teljesen eltérő, szelíd vonásokkal.

- Amúgy, hogy hívnak? Engem Yirinek... - nyújtottam kezet neki, amit meglepetten viszonzott.

- Hongki... - bökte ki nevét, majd visszafordult újra a menetirány felé.

Hát így találkoztam először Hongkival, ezek után sajnos le kellett szállnom az iskola előtti megállóban, de az uzsonnás dobozomat a fiú melletti ülésre csúsztattam. Tudtam, hogy a gyomrom nem fog megdicsérni ezért a döntésemért, de be kellett látnom, hogy neki jobban szüksége volt rá.

A tanárnő nagyon mérges volt a rengeteg késés miatt, így órák utánra a büntető szobába küldött. Egész idő alatt a reggeli eset járt a fejemben, és az, hogy ha nem alszom el, és nem lesz gubancos a hajam, és nem akadok el a cicáknál, és gyorsabban tudok futni, akkor valószínűleg sosem találkozom Hongkival.

Már sötétedett, mikor végre az iskola előtti buszmegállóba értem. Alig vártam, hogy végre hazaérhessek, és felfaljam a fél hűtőt. Lelki szemeim előtt már egy tál rizs és aranyló sült csirkék táncoltak, extra csokis muffinokkal karöltve. Fáradtan rogytam le a megálló durva, szálkás padjára, ám ekkor egy ismerős rövidnadrág gazdája ült le mellém, s egy szelet csokit nyújtott felém.

- Tessék, neked jobban kell - mosolygott rám Hongki, s én hitetlenkedve vettem el a csokoládét.

- Köszönöm - hebegtem.

- Mondd csak, Yiri, megengeded, hogy hazakísérjelek? - kérdezte félszeg mosoly mögé bújtatva sármos vonásait.

- Hogy mi? Izé, persze, hogyne...

Ezután a buszon csupán néhány szót szóltunk egymáshoz, de életemben először a beszélgetés közé terülő mély csendet nem éreztem kínosnak, inkább volt megnyugtató és kellemes. Az öreg csotrogányról leszállva a cseresznyefákkal övezett kis utcán haladtunk hazafelé. A reggel még szirmukat nyitogató bimbók, most összezárulva pihentek meg a sötétben.

- Kérdezhetek valamit? - törte meg végül a csendet Hongki.

- Persze - mosolyodtam el.

- Miért fogyókúrázol?

- Jajj már, Hongki... Természetesen azért, mert kövér vagyok.

- Kövér? Szerintem egyáltalán nem vagy az... - kezem után nyúlt és megállított, s arcomból félresöpörte a reggeli műremekem egyik tincsét. - Én inkább élettel telinek, vidámnak és kedvesnek látlak - mosolyodott el, s őszinte bűvölet csillant meg szemében.

Nem hittem, hogy valaha, valaki ilyet mond majd nekem, pláne életem legrosszabb napján.

- Megengeded, hogy holnap eléd jöjjek reggel, hogy együtt menjünk a megállóba? - Arcomra azonnal izgatott mosoly terült, s vidáman bólogatva adtam egy puszit arcára.

Hongki végül hazáig kísért, s reggel, mikor - természetesen késve - elindultam, ő már a ház előtt várt rám.

S ez így van azóta is, minden reggelen...

~Xiumaru

(Budapest, 2015.)