Félelem 6. rész

Cím: Félelem (6.rész Vége)
Szereplők: Jonghoon, Hongki ( FT Island)
Műfaj: krimi, thriller
Korhatár: 16
Megjegyzés: A történetben szereplő dalszöveg az FT Island zenekar Memory című dalának részlete.
Bétázta: Sumire <3

A kis szoba képe, és vele együtt Hongki furcsán nyugodt arca is lassanként elmosódott, s helyét a fények és színek furcsa kavalkádja kezdte átvenni. Testem felett fokozatosan vesztettem el az irányítást, többé nem engedelmeskedtek nekem, hiába ösztönöztem menekülésre testrészeimet. Egy tapodtat se mozdultak mihaszna végtagjaim, csak tétlen várakozással töltötték az utolsó pillanatokat, míg végleg el nem sötétült előttem minden.

Hongki nappalija helyett hirtelen egy álombéli helyen találtam magamat. Minden olyannyira valóságosnak hatott, hogy nehéz volt elfogadni, hogy ez nem lehet igazi. A helyiség pontos mása volt a néhány pillanattal korábban látottnak, csak a berendezés különbözött tőle.

A nappali sarkában barátságos, fenyőillatot árasztó karácsonyfa ragyogott, csendes áhítatba vonva a helyiséget; rajta megannyi szaloncukor függött, kellemes édesség illatot árasztva magukból. A fán elszórtan elhelyezett piros s aranyszínben pompázó díszek halványan verték vissza az égősor vidáman táncoló fényeit. Tőle nem messze szépen megterített asztal álldogált. Az ünnepi abroszon három teríték várakozott a kis család tagjaira.

Lassan indultam meg a szűk, kis folyosón, melynek padlózatát olyan puha szőnyeg lepte, mintha nem is szöveten, hanem dundi hórétegen járna az ember. Ám a bolyhos padlózat makulátlanságát kegyetlenül vöröslő lábnyomok rútították, melyek a hálóhoz közeledve egyre élénkebben izzottak. A szobába érve szüleim élettelen tekintetei szegeződtek rám, de ők csak feküdtek a mostanra már ragacsossá vált, sötétvörös vértócsák közepén.

 Megrendülten figyeltem édesapám - az enyéimhez oly hasonló - vonásait, melyek élettelenségbe dermedve fagytak arcára, s anyám meleg, sötétbarna tekintetét, mely most is olyan fagyos szépséget sugárzott, mint mindig. Sokan mondták, hogy a szemeimet tőle örököltem... Leguggoltam melléjük, és csak figyeltem, ahogy létük semmivé lett. Nem szóltak rám többé, hogy fésülködjek meg, vagy vegyek fel papucsot, az ünnepi nyakkendő összekenéséért sem kaphattam már ki; megszűntek mozogni, levegőt venni, létezni...

Tudatában voltam, hogy végérvényesen elveszítettem őket, de ebben a pillanatban a látásomat elhomályosító könnyeket elapasztotta az az érzés, amit a mögöttem felreccsenő parketta hangja váltott ki belőlem. Lassan fordultam meg, s pillantottam fel arcára; szemében kegyetlen fény izzott, ajkain értelmezhetetlen mosoly húzódott. Egész testemet átjárta az az érzés, csontjaimba ivódott, megbénította légzésemet, megfagyasztotta véremet is a kegyetlen, mindenen áthatoló félelem. Lábam megrogyott, s pillanatokon belül csak a sebhellyel rútított férfi arca lebegett szemem előtt.

Mikor magamhoz tértem, a gyilkos már sehol sem volt. Egy idegen nő óvó érintéseire ébredtem, aki együtt érzően magyarázta el, amit már eddig is tudtam, hogy szüleim sajnálatos módon elhunytak, és hogy most vele kell mennem. A szobát még mindig átjárta az emberi vér összetéveszthetetlen fémes illata, ám közé vegyült a helyszínelő rendőrök s mentősök enyhe fertőtlenítőszer szaga is.

Nem ellenkeztem egy percig sem; testem elmúlt érzékelni a külvilágot, eltűnt a félelem, a bánat, az izgalom. Nem éreztem többé semmit, csak tettem, amit logikusnak láttam. Szótlanul követtem a kedvesnek látszó nőt egészen egy autóig, amivel elhajtottunk régi otthonomtól. A ház falán rezesen csillanó hetes szám egyre kisebbre zsugorodott, ahogy távolodtunk, míg végül teljesen el nem tűnt.

Az autó egy magas kőfalakkal határolt, kastélyszerű épület előtt állt meg, melynek udvarán nyüzsgő gyermeksereg játszott. Hangjuk belengte az egész környéket, s még az ódon épület belsejében is jól hallhatóak voltak a lelkes kurjongatások s játékra csalogató kiáltások.

Odabenn egy széken ücsörögve várakoztam, míg a kedves nő - aki idehozott - s egy idősebb, szürke egyenruhát viselő asszony a jövőmről beszéltek. A kastély belülről pont olyan volt, mint amilyennek az ember kívülről látva képzelte volna. Én az antik, keményfa bútorokkal berendezett nappali teremben ücsörögtem, melynek mennyezetén óriási, csillámló üvegkristályokkal díszített csillár pihent, mely Napként ragyogta be a tágas teret.

Hosszú percekig elidőzött tekintetem a kristályok fénytörésén, ahogy a rájuk vetülő sugarak a szabályosra csiszolt felületeken megtörve váltak szét, s immáron több csóvában folytatták útjukat. Idővel odalépett hozzám a korosodó nő, akivel eddig a rendőrség embere beszélgetett, s közölte, hogy mostantól ez lesz az új otthonom, majd kézen fogott, és egy végeláthatatlan lépcsősoron haladva az emeletre kalauzolt.

Egy kis, barátságos, halványsárga színben tetszelgő szobába vezetett, ahol egy alacsony, fekete hajú kisfiút pillantottam meg. Ahogy megfordult, ráismertem a jellegzetes vonásokra, melyek még felnőtt korában is uralták arcát. Ekkor láttam először Hongkit. Tekintete ekkor még csillogó és életvidám volt, nem árnyékolták be sötét fellegek, s az a számomra mindeddig érthetetlen fájdalom sem.

* *

Ám életem kis filmje ekkor tovább úszott, mintha csak valaki beletekert volna. Évek telhettek el közben, mire az imént elhomályosuló szoba újra kontúrossá vált. Hongki magasabb volt, s az ágyon közvetlenül mellettem ült. 

- Tényleg nem érzel semmit, mióta meghaltak a szüleid? - formálta értetlenkedve a szavakat, melyeket az imént hallott tőlem.

- Tényleg...

- Semmit? - szomorodott el arca, s tétován nyúlt kezem után.

- Semmit - jelentettem ki, de akkor még nem is sejtettem bánatát. Nem értettem meg, milyen lehet neki egy érzelmek nélküli embert szeretni. Egészen tizennégy éves korunkig, mikor is őt kivették az árvaházból.

 Ő elment, én maradtam, s minden egyes nap csak utána vágyódtam. Nem lett új szobatársam sem, s Hongki elvesztése, amit úgy gondoltam, hogy az én hibám is volt, tanulásra sarkallt. Tudatosan megfigyeltem az embereket, s lassan kezdtem megtanulni az érzéseket, aminek igen különös módját választottam. Barna, bőrkötéses vázlatfüzetekbe rajzoltam naphosszat egyre csak Hongki arcán megformálva a legkülönfélébb érzelmeket. 

Ezt a tippet, hogy a képeket használjam segítségül, a szobánk faláról rám tekintő festmény adta. Egy fiatal nőt ábrázolt, ki kezében tartotta halott gyermekét. Arcáról csak úgy sugárzott a bánat, s az őt sújtott veszteség szinte kézzel tapintható volt. Ez a festmény adta az ötletet, hogy a képek segítségével szerezzek rutint, s igazodjak el az érzelmek világában. Ám azon túl, hogy felismertem mások reakcióit, én magam nem tudtam megtapasztalni őket továbbra sem. Csak Hongki emléke járta át szívemet melegséggel, minden, ami emberi volt bennem, csakis ő hozzá volt köthető. 

**

Újabb évek telhettek el a szemem előtt lepergő kis filmben, ugyanis a kirakat üvegéből tizennyolc éves önmagam tekintett vissza rám. Sűrű, ében hajam szegélyezte arcomat, s tekintetem is sokat változott a korábbi kisfiúéhoz képest.

 Időnként az órámra tekintettem, majd türelmetlenül pillantottam körül az utcán. Percek teltek el anélkül, hogy tudtam volna pontosan, mire is várakozom, ám ekkor egy életvidám, ragyogó tekintetű fiú fogta meg kezemet, s könnyed csókkal üdvözölt. Aranyló szőke haja nagyon jól illett hozzá; kiemelte szikrázó tekintetét, s örökké vidám, derűs vonásait. Pontos ellentéte volt annak a Hongkinak, akit én ismertem meg pár nappal ezelőtt.

- Mehetünk, Hoonie? - kérdezte mosolyogva, és elindultunk felfelé a hetes számú lépcsőházban. Egy órával később Hongki boldog mosollyal arcán ugrándozott le a lépcsőn. 

- Tökéletes lesz! - karolt belém, s lassan ballagva indultunk el az utcán. - Valami baj van? Olyan furcsa lettél, miután körbenéztünk a lakásban. Nem tetszett? Keressünk inkább másikat? - kérdezte, s arcán akaratlanul is megjelent a csalódottság előfutára. 

- Nem, nem, semmi baj. Csak olyan különös volt. De ha neked ez tetszik, nekem tökéletes lesz - zártam le egy könnyed csókkal a témát.

**

Ekkor a ragyogó fényárban úszó utca képét egy sötét hálószoba borongós aurája váltotta fel. Az óra hajnali egyet mutatott, s én zihálva ébredtem rémálmomból. Az új lakás még mindig szokatlan volt számomra, pedig bizonyos szempontból meglepően ismerősnek hatott az egész. Meleg kezek gyengéd érintése simult hátamra.

- Megint rémálmod volt, igaz? - karolt át Hongki, s aggódó tekintete egy pillanatra sem szűnt meg engem figyelni. - Mióta ideköltöztünk, egyre sűrűbben fordul ez elő... És olyan furcsa vagy! Biztos, hogy minden rendben van, kicsim?

- Persze... Csak rosszat álmodtam, ennyi az egész - vontam vállat, s elhúzódva ölelésétől másztam ki az ágyból, s indultam a konyhába, hogy igyak egy kis vizet. Gondolataim egyre csak az álmomban látott sebhelyes arcú férfi körül keringtek, s azon, hogy vajon miért álmodom minden éjjel ugyanazt, mióta beköltöztünk.

**

Hongki arca sokat komorodott az utóbbi jelenethez képest. Vonásai fáradtak és gondterhesek lettek, mint aki rendkívül nehéz időszakon ment keresztül.

- Hoonie, szerintem ez nagyon nem jó ötlet. Azóta, hogy előjöttek a rémálmaid, olyan vagy, mint egy megszállott.

- Sajnálom - mondtam ridegen, de csak a folyosóvégi, fekete ajtót szuggeráltam.

- Nem nyugodtál, amíg ki nem derítetted, hogy az álmodban a szüleidet láttad, és én ezt megértettem. De ez már túlzás! Nem kéne ezt végignézned... Szerintem nem tenne jót neked. Mostanában olyan különösen viselkedsz. Kérlek, menjünk inkább haza! - fogta meg kezem, s próbált maga után húzni, de én kitéptem karom gyengéd szorításából.

- Sajnálom, de látnom kell! Megölte a szüleimet... Hidd el, ma véget ér ez az egész! - mondtam határozottan, s az ebben a pillanatban feltáruló ajtó felé indultam.

Csak négyen voltunk a teremben, két rendőr, s mi Hongkival. A szoba ablaka egy másik helyiség felé nézett, ahol a sebhelyes férfi ült egy villamosszékhez szíjazva. Arcán mesteri módon rajzolódott ki a félelem, aminek minden vonása alárendeltetett. Lassan intézték a kötelező protokollt, míg végül a gyilkos szeméből könnycseppek buggyantak ki, melyek még percekkel később is az akkor már élettelen arcot simogatták.

- Hoonie! Úristen! Valaki segítsen! - kiabált Hongki, s éreztem, ahogy karjai közt tartja elcsukló testemet.

**

- Sajnálom, de az emberi agy rendkívül rejtélyes és kiszámíthatatlan. Tekinthetjük ezt az agya egyfajta védelmi mechanizmusának is. Az is lehetséges, hogy holnap úgy ébred majd fel, hogy mindenre emlékszik. De az is megeshet, hogy sohasem fogja visszanyerni az emlékeit. Azt tanácsolom, fiatalember, ne akarja erőltetni, próbáljon új életet kezdeni - ért a végére az ősz orvos, majd fejhajtással búcsúzott. Hongki a kórházi ágy mellett ült, kisírt szemei újra könnyel teltek meg.

- Ne aggódj, Hoonie, nem lesz semmi baj - fogta meg kezemet, de én elhúzódtam idegennek ható érintésétől. Az orvos szerint a kivégzés élménye sokkolt, s olyan gátakat okozott a fejemben, amiket tudatosan nem tudok ledönteni.

- Ne haragudj... De én nem emlékszem rád. Lehet, hogy igaza van az orvosnak, és a sokk utóhatása ez az egész, ami idővel majd elmúlik. De egyelőre nem emlékszem arra, hogy ki vagyok, és arra sem, hogy te ki vagy... - fordítottam el arcomat a könnyező fiútól.

**

Egyedül üldögéltem az íróasztalomnál, s próbáltam befejezni a dalt. Az elmúlt két évben kétszer volt rohamom, ami után újra kellett kezdenem mindent. Megismerni magamat, a saját életemet és Hongkit is persze. Fogalmam sincs, hogyan képes kitartani mellettem, és újra és újra végigcsinálni ezt az őrületet; előcsalogatni az emlékeimet, csakhogy utána ismét elfelejtsek mindent. 

Ő nem ezt érdemli... Neki lehetősége lenne egy teljes, boldog életre, szerető társra, aki mindig mellette áll. Nem egy ilyenre, aki időről-időre eltaszítja magától és csak fájdalmat okoz neki. Véget kell vetnem ennek! Ez az én problémám, csak nekem kell együtt élnem ezzel, neki nem! Ki kell őt törölnöm az emlékezetemből, hogy ne ezzel teljen el az élete. Ő jobbat érdemel ennél, sokkal jobbat!

 Elkalandozott figyelmemet újra a megkezdett búcsúdal szövegére szegeztem. 

          „...

Azt hiszem, nem tudom elfelejteni, amit neked mondtam.

 Az emlékezetemben, kitörlöm a hangod.

 Az emlékezetemben, kitörlöm a neved is.

 Az emlékezetemben, a hatalmas könnyeid…

 Az emlékezetemben, az emlék, amikor téged ölellek…

 Azt hiszem, elég fájdalomban volt már részem.

 Mindig téged szólítalak, majd összeesem.”

**

Kiüresedve ébredtem fel komor magányomban. Unottan ültem fel az ágyban arra várva, hogy a legapróbb jelét is megérezzem annak, hogy élek. Sokszor gondolkodtam már el azon, hogy vajon ki vagyok én? Több-e annál, mint amit a siváran berendezett kis lakás mutat?  Több vagyok-e egy kezdő művésznél, s vajon kezdhetek-e bármi hasznosat is az életemmel? Néha úgy éreztem, nincs jogom az emberek közt élni, így, hogy nincs bennem semmi emberi. Nem érzem a fájdalmukat, a bánatukat, az örömüket. Nem tudok osztozni a veszteségekben, sem az önfeledt vidám percekben, és ez csak egyre rosszabb lesz.

Hogy lehet, hogy nincs egyetlen barátom sem? Minden napomat egyedül tengetem, nem tudva, ki vagyok, nem tudva, hol vagyok. A telefonom után nyúltam, és megnyitottam a galériát. Talán itt találok valamit, ami segíthet. Egy arc, egy pillanat a múltamból, ami talán megmagyaráz mindent. Ám a galéria üres volt, mintha csak szándékosan törölte volna ki valaki a képeket. Az üzenetekhez léptettem, de azt is üresen találtam. Képtelenség... Egyetlen üzenetet se küldtem ezzel a telefonnal? Pedig nem új darab... Vajon mi történhetett?

Kétségbeejtő dolog egyedül lenni a világban, nem tudva, hogy egyáltalán bárki is elismerné a létezésemet. Lehet, hogy csak egy szellem vagyok, vagy ha nem is, mindenesetre jobb lenne, ha az lennék. Úgyse tart semmi ezen a világon. Még egy macskám sincs, az egész lakásban csak én vagyok, meg ez a pár mappa. 

Eltűnődve sétáltam az ablakhoz, magam alá pillantva figyeltem a hívogató mélységet, s az alattam elhaladó autókat...

        Ám ekkor egy utolsó mentsvárként néztem át a telefonomba elmentett számokat. Sok-sok semmitmondó név, akiket lehet, egykor ismertem, de már nem jelentettek többet egy szónál; csupán néhány betű... Se anya, se apa, egyből a "c" betűs nevek sorakoztak a lista élén. Mégis milyen ember vagyok én, hogy még családom sincs? Tekintetem azonban ekkor megpihent egy szócskán, ami halovány reménysugárként tündökölt létem kietlen sötétségében. "Noona", ez volt az egyetlen jele annak, hogy talán van kihez tartoznom, aki esetleg észrevenné, ha eltűnnék a világról, egyik napról a másikra. 

Nem mertem felhívni, hisz mégis mit mondhatnék? Nem ismertem őt, ahogy magamat sem. Nem akartam elrontani és elveszíteni az utolsó mentsváramat is. De tudnom kellett, hogy ő ismer, és tud a létezésemről. Bátortalanul pötyögtem be a karaktereket a készülékbe, majd némi habozás után elküldtem az üzenetet.

"Noona, kicsit el vagyok veszve... "

Hiába volt hajnali négy óra, szinte azonnal megérkezett a válaszüzenet.

"Nem lesz semmi baj, Hoonie. Én mindig itt leszek neked... Csak írj nekem, ha magányos vagy! Szeretlek! Noona"

Tudatomat szinte azonnal elégedettség lepte el. Tehát nem vagyok szellem... Igenis létezem, és van egy szerető nővérem, akinek fontos vagyok!

**

Zihálva riadtam fel. Első pillanatra újra átjárt az a mostanra már ismerős légkör, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Ám, ahogy megpillantottam a mellettem fekvő fiút, eszembe jutott minden. Hongki... Az árvaház, a közös életünk, ami a betegségem miatt rémálommá vált. De ő még ennyi év után is itt van, és csak azon erőlködik, hogy emlékezzek rá, hogy emlékezzek magamra, hogy emlékezzek a szerelmünkre...

Felé fordulva feküdtem vissza, s olyan közelről figyeltem álmát, hogy orrunk szinte összeért. Éreztem, ahogy lassú ütemben fújta ki időről-időre a meleg levegőt, ami lassan simított végig bőrömön.

Hongki arca nagyon kimerültnek tűnt, mint aki hónapok óta nem aludt rendesen. Selymes vonásai fáradtságot és szomorúságot sugároztak, s a régen mindig szája szegletében bujkáló mosolynak most nyoma sem volt. Óvatosan simítottam félre sötét tincseit, melyek alkalmatlankodva pihentek szeme előtt. Bőre még most is olyan volt, mint amire emlékeztem, puha és meleg.

 Az ő teste mindig melegebb volt az enyémnél, ami jól illett hozzá, hisz benne mindig ott égett a láng, ami átmelengette időnként kihűlni készülő szívemet. Ujjaim hegyeivel óvatosan simítottam végig arcán, vágytam rá, hogy újra érezhessem őt. Olyan rég volt már... Hogy vagyok képes időről-időre elfeledni őt? Hüvelykujjam csendesen siklott vékony ajkaira, finoman érintve sokat ígérő szája vonalát. Ám ekkor az eddig békésen pihenő fiú rám emelte bogár tekintetét.

- Szia, kicsim - mosolyogtam rá, mint a katona, aki hosszú háborúból tért vissza kedveséhez. Hongki pillantása mindent elárult. Habozott elhinni, hogy tényleg én vagyok az. Elkerekedett szemei lassan könnyfátyoltól fénylettek, de nem szólalt meg továbbra sem, csak nagyot nyelve figyelt, s tenyerét arcán pihentetett kezemre simította. Olyan volt, mint aki szellemet lát.

- Te voltál noona... Igaz? - suttogtam ajkaira, s ő lassan bólogatni kezdett könnyeivel küzdve. Életem egy pillanat alatt rázódott helyre, most, hogy végre emlékeztem rá. A legfontosabb emberre, aki nélkül az életem monoton és sivár volt. 

- Hiányoztam? - simítottam le az arcán végiggördülő apró könnycseppet mosolyogva. Ám Hongki nem bírta tovább...

- Jajj, Hoonie... El se tudom mondani, mennyire... - törtek elő belőle könnyei, s nyakamat átkarolva engedte ki a benne felgyülemlő feszültséget. Az a sok érzés, ami eddig hét lakat alatt rejtőzött bennem, most egyszerre környékezte meg szívemet. Mardosott a bűntudat, hogy ezt tettem vele. Úgy tűnik az, hogy száműztem őt az életemből egyikünknek sem használt. 

- Miért nem léptél tovább? - kérdeztem halkan, miközben haját simogatva öleltem magamhoz régi kedvesemet. 

- Mert nem tudtam... - hangzott a válasz sírástól rekedtessé váló hangján. 

- Mi volt az a gyógyszer, amit az italomba tettél? - jutott eszembe az utolsó képkocka az álom előtt. Az álom, ami mindenre emlékeztetett...

- Valami új... A doktor írta fel, hogy próbáljuk meg. Állítólag van, akinek segített - nézett fel rám boldogan, s kezdett kissé megnyugodni.

- Teljesen meggyógyultak tőle? - tűnődtem el.

- Nem mindenki... De segít emlékezni, és ha rendszeresen szeded, talán egyszer elmúlik az egész. - Hongki felült mellettem és tenyereit mellkasomra simította, mintha még mindig nem hinné el, hogy igazi vagyok. - Olyan nehéz elhinni, hogy végre újra itt vagy. Annyira rossz volt nélküled, Hoonie. Többé nem teheted ezt velem... - öklözött mellkasomba párat, majd visszabújt karjaim közé.

- Biztosan ezt akarod? És ha sose múlik el? - vetettem fel ismét, de ez alkalommal már én sem voltam olyan elszánt, mint legutóbb.

- Akkor újra és újra el kell majd csábítsalak - nevetett fel úgy, ahogy már nagyon rég nem hallottam őt nevetni. Az az igazán szívből jövő kacaj, mely átjárta szívemet, s engem is mosolyra sarkallt.

- Hihetetlen vagy... Nem tudom, hogy vagy képes ezt végigcsinálni értem - kulcsoltam össze ujjainkat, s ajkamhoz emelve csókot nyomtam kézfejére.

- Dehogynem tudod... - nézett fel rám sokat sejtetően, s arca szerelmes mosolyba rendeződött. Vonásai sokat mélyültek az utóbbi években, fáradt és kialvatlan szemei sarkában halvány szarkalábak húzódtak, én mégse láttam még őt soha szebbnek. 

- Szeretlek - vallottam be az egyetlen érzést, melyet Hongki mellett megkérdőjelezhetetlenül éreztem. Nem voltam többé üres, nem érdekelt, hogy erre a világra való vagyok-e, csak az volt fontos, hogy ő velem van, s ezt ki akartam élvezni, hisz ki tudja, mikor veszítem el őt újra... 

Másnap reggel boldogan ébredtem, hisz még mindig önmagam voltam. Hongki meztelen testét puha gyapjútakaró fedte, de keze folyamatosan enyémbe kulcsolva pihent a takaró fölött. Egy pillanatra sem engedett el. Mosolyogva figyeltem, ahogy egyik oldaláról a másikra fordult, majd vissza hozzám, s végül rám feküdt. Sosem volt valami kecses, de én így szerettem őt. Megszámolni nem tudom, hány pofont és könyökölést szenvedtem el alvás közben mellette, mégis ha távol maradt otthonról, nem tudtam addig elaludni, míg haza nem ért. 

Kibújtam a takaró alól óvatosan, de nem bajlódtam öltözködéssel. Nesztelenül lépkedtem az asztalhoz, ahol két bőrkötéses rajzmappa pihent. Könnyed mozdulatokkal csatoltam ki a rajzmappák apró, aranyszín lakatját, s lapoztam bele a füzetbe. Ott sorakoztak gyermekkori rajzaim, melyek mindegyike Hongkit ábrázolta, ahogy szomorú, ahogy boldog, ahogy félelmet mímel, vagy épp aggodalmat. 

Akaratlan is elmosolyodtam az előbukó emlékekre, majd egy üresen maradt oldalra lapozva az ágy mellé ültem. Halvány grafitvonásokkal vázoltam fel szerelmem alvó arcát, mely most boldogságot és békét sugárzott. Minden perccel biztosabban tudtam, hogy végre magam mögött hagyhatom életem árnyoldalát. A gyilkosokat, s az arcukra ülő félelmet, hisz ez sokkal jobb volt... Úgy éreztem, végre képes vagyok lezárni a múltat, a szüleim halálát, s az azt követő gyötrelmes éveket. 

A félelem soha többé nem lesz része az életemnek, mostantól egy sokkal erősebb érzés tanulmányozásának szentelem  egész létemet, és persze Hongkinak... 

Vége

Szemelvény Lee Hongki naplójából:
2018. szeptemben 21.
A gyógyszer sokáig hatásosnak bizonyult, de csodákra nem volt képes. Újra elvesztettem őt, de nem adom fel, amíg vissza nem kapom! Soha! 




~Xiumaru










Sziasztok!

Hát ennyi lett volna ez a kis krimi. Kicsit még kezdetlegesre sikeredett, de remélem, azért okozott pár kellemes percet. Nagyon örülnék, ha leírnátok véleményeteket, építő jellegű meglátásaitokat! Külön köszönöm mindazoknak, akik hozzászólásaikkal a történet közben folytatásra inspiráltak! És ezer hála Sumirének a rengeteg javításért! Millió puszi a primadonnáknak!! :) FT Island 4-ever! :)

Xiumaru^^