Félelem 5.rész

Cím: Félelem (5.rész)

Szereplők: Jonghoon, Hongki (FT Island)

Műfaj: krimi, thriller

Korhatár: 16

Figyelmeztetés: erőszakos jelenetek

Bétázta: Sumire <3



Könnyed, hűvös szél lengedezett odakint; az utcában lévő házak a felkelő nap fényeiben derengtek, mikor kiléptem az épületből. Kócos fürtjeimbe időnként mohón kapott bele a szél, miközben csendesen haladtam a közelben parkoló autóm felé.

Fejemben még mindig nővérem üzenete kergette az álmomban látott rémképeket. Kegyetlen táncot jártak, és a végén mindig arra jutottam, hogy tovább kell nyomoznom, hisz a dolgok egyre követhetetlenebb kuszasága volt kialakulóban. Próbáltam visszahívni noonát is, de természetesen nem vette fel a telefont ez alkalommal sem...

A kórház elé érve könnyen találtam parkolót az épület közelében, így percekkel később már a második emeleti baleseti váróban ücsörögtem. Rajtam kívül főként idősek sorakoztak a rendelők előtt, illetve volt még egy velem körülbelül egykorú fiú, aki ruházatából ítélve valamilyen építkezés munkálatai során sérülhetett meg. Lassan, szinte kínzó tempóban teltek a percek, majd az órák, de egyre csak hívták be előttem soron kívül a súlyosabb eseteket. Úgy tűnik, ezen a reggelen nem fogok sorra kerülni…

Két órával később, mikor körvonalazódott bennem, hogy ez nem percek, hanem órák kérdése lesz még, úgy határoztam, keresek inkább egy kávéautomatát. Lassú lépteim koppanását tompán verték vissza a kórház fehérre meszelt falai; az elkoszolódott ablakokon egyre erősebben tűzött be a nap, vidám fényességbe vonva ezzel a kietlen folyosó arcát. Lépéseim zajai minden átmenet nélkül szűntek meg hirtelen, mikor a folyosó végén megpillantottam őt.

Tőlem öt-hat méterre beszélgetett egy mosolygós nővérrel, majd átvett tőle egy receptet, amit gondosan elrakott. Pár perccel később elbúcsúzott a nőtől, s ütemes léptekkel indult meg a lift felé. Elég volt a rejtélyekből, ki kell derítenem, mi folyik itt!

Sietve követtem a távolodó fiút, de az utolsó pillanatban bezáródott előttem a lift ajtaja. Őrült módjára vetettem magam a lépcsőház felé, ám vadul nyilalló oldalam minden újabb lépésnél ordításra sarkallt, de én nem engedtem a fájdalom eszelős kísértésének, nem álltam meg. Sorra hagytam magam mögött a lépcsősorokat, mire lassacskán leértem az udvarra. 

A verőfényes napsütés egy pillanatra elvakított, de másodpercekkel később a fiú felbukkant tőlem nem messze; épp egy fehér autó mellett haladt el, mikor megpillantottam. Igaz, haja ezúttal nem szőke volt, hanem egyszerű fekete, de semmi kétségem nem volt afelől, hogy Hongki az.

Halkan búgott fel a motor, miután a slusszkulcsot elfordítottam, s gyanútlanul próbáltam követni a fiút, aki céltudatos lépésekkel haladt a főúton, majd betért egy vegyeskereskedésbe. Húsz perccel később folytatta útját, ám ezúttal a patikánál állt meg. Hongki ártatlanul lépett ki a napsütésben fürdő utcára alig tíz perc elteltével, majd egyenesen otthona felé vette az irányt. Leparkoltam tisztes távolból, de úgy, hogy még szemmel tarthassam a hetes számú épületet, ahova bement.

Egész nap ott dekkoltam, de a fiú ki se mozdult a lakásból, s nekem már majd leragadt a szemem unalmamban a hosszú órákig tartó megfigyeléstől. Végül feladtam a küzdelmet, s engedve a fáradtság és elnyűttség kísértésének lehunytam a szememet.

Álmomban apró kezeimet bámultam, s vártam, hogy a színes, sűrű folyadék megszilárduljon. Minden ujjam vége más színben pompázott, csakúgy, mint az apró ecsetet fogó fiú körmei. Ügyetlenül próbálta másik kezem körmeit beszínezni, miközben nyelve akaratlanul is előfurakodott, hogy azután ajkain pihenjen meg.

- Maradj már nyugton... Nézd meg, most megint melléfestettem...- vigyorodott el a tizenkét éves forma kisfiú.

- De annyira csikizel - ellenkeztem, majd óvatosan rázogatni kezdtem az elkészült kezemet, hogy száradásra bírjam a lakkot.

- Ne úgy csináld! Inkább óvatosan fújd - mutatta meg a szakszerű műveletet társam, mire velőtrázó nevetésbe fúltam.

- Úgy nézel ki, mint egy lány... Hongki hyung, vagy nem is, inkább Hongki noona...- szemtelenkedtem.

- Hé, ne szólíts így, megértetted? - ugrott nekem a kissrác, és vadul püfölni kezdett. Frissen festett körmeim szétkenődtek, de nem érdekelt, csak nevettem, és hagytam, hogy átjárja testemet szívem vad dübörgése.

Kopogásra riadtam fel. Az utca már sötét lepel alá burkolózott, s a közeli lámpa derengése már csak néhány járókelőt vont meleg fényébe.

- Hello! Nem kéne itt aludnod, nem valami biztonságos ez a környék - szólt be az ablak kopogtatása után egy ismerős hang. Fáradtan kúsztam feljebb az ülésben, majd pillanatokkal később magamhoz térve pattantam ki a kocsiból, és Hongki után szaladtam, aki már elindult a kis pub felé, ahol legutóbb is fellépett.

- Várj meg... - kiáltottam utána, mire ő zsebre dugott kézzel fordult hátra egy pillanatra, majd lassítva folytatta útját.

- Mit akarsz tőlem? - szegezte nekem a kérdést, mikor utolértem végre.

- Csak szeretnék beszélni veled. - Tekintete különös, számomra megmagyarázhatatlan érzéseket sugárzott.

- És mégis miről?

- Hát... - Magam sem tudtam pontosan, milyen kérdést is tehetnék fel neki, de abban biztos voltam, hogy többet tud, mint amennyit elárult. - Ezt nehéz lenne így elmagyarázni, de fontos lenne, hogy beszéljünk - néztem rá határozottan.

- Most nincs időm, de várd meg a műsor végét, és utána otthon nyugodtan beszélhetünk. Oké? - csillantak meg kicsit szemei.

- Rendben, akkor megvárlak - bólintottam beleegyezően, s időközben meg is érkeztünk a füstös kis lokálba.

Hongki elvonult a színpad mögé, ahol üdvözölte a hangosítókat, majd beszélgetésbe elegyedtek némi sör elfogyasztása mellett. Követtem példáját, és én is rendeltem pár italt a kis, kerek asztalhoz, s próbáltam elterelni figyelmemet az egyre különösebbé váló álomképekről.

Az immáron fekete hajú fiú egy kopottas farmerban, szürke pólóban és fekete bőrdzsekiben álldogált a színpadon. Ahogy felcsendültek műsorának már ismerős dallamai, s hangja felsírt, a pub zajos népe varázsütésre csendesült el.

Most is olyan volt, mint legutóbb. Minden kiejtett szó, s megannyi hang feltartóztathatatlanul furakodott belém, s ok nélkül, érthetetlen módon megérintette lelkemet; magával ragadt, s újabb érzéseket csöpögtetett belém soraival. Megkövülten bámultam, csakúgy, mint legutóbb, mikor hallhattam énekelni.

A raktárépületben érzett eksztázis szinte eltörpülni látszott ehhez az érzéshez képest. Egész testemet uralta minden felszólaló hangjával, minden ajkairól tovagördülő mondatával. A külvilág kezdett megszűnni, s lassan már csak őt láttam az alkoholgőzbe fúló kis helyiségben. Tekintete lebilincselt, ajkai hívogattak, hangja egyre közelebb furakodott érzéketlen valómhoz; csodálatosan felpezsdítő érzés volt...

Sorra ürítettem ki a korsókat, melyek az aranyló italt tartalmazták magukban, mely bódítóan kavarta össze gondolataimat. Több mint egy óráig élveztem a Hongki dalai nyújtotta gyönyört, mely tetőtől talpig feltöltötte lényemet; olyannyira emberinek éreztem magam, mint még soha. 

Az elfogyasztott italok soraitól kissé már zúgott a fejem, ezért úgy határoztam, kint várom meg a pub előtt. Szomjazva  kortyoltam nagyot az éjszaka friss levegőjéből, mikor végre kiléptem az utcára. Rövid várakozás után Hongki is megérkezett, s belém karolva kalauzolt lakása felé. Lassan, kissé határozatlanul ballagtam a fiú oldalán egyre mélyebbre jutva a szűk, kis utcán, míg el nem értük a hetes számú épületet.

Pár percnyi lépcsőzés után újfent az ismerős kis lakásban találtam magamat. A szűk közlekedőről sorra nyíló ajtók most csukva voltak, a padló halkan koppant meg lépteim nyomán, ám a kép hirtelen átúszott, s ezúttal a kis folyosót bolyhos szőnyeg fedte, melyen vörösen izzottak egy férfi lábnyomai. Zavartan kaptam a fejemhez, de már újra a parketta halk kopogását hallottam talpam alatt.

- Minden rendben? - méregetett Hongki bizalmatlanul.

- Persze, bocsi, csak kicsit sokat ittam - mentegetőztem, s lehuppantam a kényelmes kanapéra.

- Akkor inkább nem kínállak itallal - mosolyodott el a fiú, s gyönyörű fogsora szinte elvakított a félhomályba rejtőzött nappaliban. Ő maga két kis pohárral is ivott az imént kibontott átlátszó, tömény alkoholból, majd mellém ült, s ölébe vette a selymes, piros párnát, ami eddig helyét bitorolta az ülésen.

- És mondd csak, Jonghoon; miről szeretnél beszélni? - hangzott fel mély, az énekléstől még rekedtesebbé váló hangja.

- Én... Csak érdekelne, hogy ki vagy te? Hol nőttél föl? Mikor kezdtél az énekléssel foglalkozni? - Dobtam be mindent, ami csak az eszembe jutott. Mégsem kérdezhettem azt, hogy honnan tudtad, hogy a kikötőben leszek, és hogy miért álmodok egy kisfiúról, akit Hongkinak hívnak...

- Itt születtem a városban, aztán hét éves koromban egy autóbalesetben meghaltak a szüleim. Utána egy árvaházba kerültem, és ott is maradtam egész tizennégy éves koromig, amikor is egy ügynök felfedezte a hangomat, és kivett.  Azóta ő a gyámom is, és egyben ő egyengeti a karrieremet. Akkoriban pár évig jártam az országot, majd tizennyolc évesen jöttem vissza a városba, és költöztem ide a párommal. Majd ő elment... Ennek már több mint négy éve.

- Oh, igazán sajnálom. Biztosan szörnyű volt - dobtam be a betanult szöveget, mire Hongki arca fájdalmas arckifejezésbe torzult.

- El se tudod képzelni, hogy mennyire... És te? A családod is itt él? 

- Nem, ők nagyon messze laknak, csak a nővérem él a városban - ásítottam nagyot, s egyre inkább vesztettem el az irányítást kavargó testem fölött.

- Aha, gondoltam... És ő merre lakik?

- Ó, hát tudod, ő a város egész másik végén - a szoba egyre inkább kezdett körülöttem forogni. A sok alkohol megtette a hatását, s én éreztem, hogy szemeim egyre jobban csukódnak le. Próbáltam felállni, hogy kimenjek a mosdóba, ám visszahuppantam a kanapéra, mint egy darab kő, s a következő pillanatban már aludtam is.

Órák telhettek el, mert mikor magamhoz tértem, már kezdett világosodni odakint. Hongki ültében hátradőlve aludt, s én az ő combjáról emeltem fel zúgó fejemet. Álmosan pillantottam körbe a szobán, mire szemeim lassan megszokták a félhomályt. Az asztalon cigis doboz, sörös üvegek, egy hamutartó és papírok hevertek, illetve egy kis notesz. Tudtam, hogy nem szép dolog, de érte nyúltam.

Körültekintően pillantottam Hongkira, hogy ellenőrizzem alszik-e még. Feje hátrabukott a kanapé puha párnáira, szemei lehunyva pihentek, s mellkasa lassú ütemben emelkedett fel-le jelezve egyenletes légzését. Találomra nyitottam ki a füzetet, s egyből beleolvastam.

"2015.03.12.

Hoonie ma a zöldségesnél elment mellettem, de nem úgy tűnt, mintha felismerne..."

Szemem vadul cikázott a bejegyzéseken, hogy értelmet találjak a kavalkádban.

"2015.04.10.

A régi henteshez ment, a szokásos húst vette, de nem ismerte fel az eladónőt. Az asszony szerint sokat emlegette a nővérét..."

Egyre inkább kezdtem összezavarodni. Mi ez az egész? Hongki valami titkos zaklató, aki megfigyeli, hova megyek? Gyorsan ahhoz a naphoz lapoztam, mikor a kapitányságon találkoztunk.

"2015.09.02.

Bementem a rendőrségre vallomást tenni a gyilkosságról megint. Ő készítette el a férfi profilját, de semmi... Szemtől szembe beszéltünk, de nem ismert fel ma sem."

Hongki hirtelen megmozdult mögöttem, de csak egyik oldaláról a másikra fordította arcát. Azonnal felpattantam, a kis füzetet visszatettem, hogy ne buktassam le magam, majd sietős léptekkel igyekeztem távozni.

Mi ez az egész? Mi az, hogy nem ismertem meg? És a mi a helyzet a vallomással? Fejemben követhetetlenül cikáztak a gondolatok, kezdtem úgy érezni, hogy csapdába estem, és nem találom a kiutat. Céltudatosan munkahelyemre hajtottam, ahol először kicsit összeszedtem magamat; bár oldalam a kényelmetlen pózban alvástól csak még inkább lüktetett, de most nem volt időm ezzel foglalkozni.

A friss esetek aktáit tároló szekrényhez sietve álltam neki megkeresni Hongki mappáját. Időbe telt, mire megtaláltam, de végül sikerült, s én mohón lapoztam fel az iratokat tartalmazó dossziét.

"2015.09.02 

Lee Hongki tanúvallomása:

Egy férfi véres lábnyomait láttam a padlón, mikor a szűk folyosójú lakásba értem. A háló ajtaja résnyire nyitva állt, és én beléptem. A földön ott feküdt egy férfi és egy nő. Halottak voltak, megkéselte őket valaki. Majd zajt hallottam magam mögül, s mikor megfordultam egy magas sötét hajú, sötét szemű férfit láttam. Szinte azonnal elájultam, de előtte még láttam, hogy volt egy heg az arcán, ami egész a szeme sarkáig ért."

Mintha izzó vasat fogtam volna, úgy dobtam el az aktát. A benne sorakozó papírok nesztelenül hullottak a földre. Pontosan azt a gyilkosságot írta le, amit álmomban láttam... Mi folyik itt?

Fejem majd szétrepedt a hasogató fájdalomtól, oldalam is szúrt, s kezdett minden végérvényesen összekuszálódni. Látszólag minden Hongkihoz vezetett... Vissza kell mennem hozzá, hogy kiderítsem, mi ez az egész...

Úgy döntöttem, mielőtt visszarohanok hozzá, elvarrok pár szálat magam mögött, így utam a rakpartra vezetett. Halkan csaptam be a kocsi ajtaját magam után, mely még így is élesen hasította ketté az ébredező város álmos auráját.

A kis elzárt helyiségbe érve a férfi élettelen testét találtam. Valószínűleg a sok alkohol miatt hamarabb végzett a gyilkossal a kiszáradás, mint a víz, mely még nem ért fel arcáig. De a biztonság kedvéért újra megnyitottam a csapot, s hagytam, hogy a jeges víz körülölelje az élettelen testet. Dolgom végeztével eltüntettem nyomaimat, s a testet a padló alatt húzódó üregrendszerben ástam el.

Egy órával később már odahaza szabadultam meg a bőrömre tapadt sártól, mely jól látható módon szennyezte be testemet. A zuhany tisztító sugarai ezúttal is meghozták lelkemnek a kívánt békességet, ám a kedves kis idill hamar tovaszállt, mikor öltözködni kezdtem. Tudtam, hogy el kell mennem újra Hongkihoz, és ha túl sokat tud, kénytelen leszek elhallgattatni őt, s ez ellenkezne mindennel, amiben eddig hittem. Sosem bántottam az ártatlanokat, csak és kizárólag azokat, akik aljas módon úszták meg kegyetlenkedésük következményeit. De Hongki nem ilyen volt...

Remegő gyomorral ültem be autóm ismerős, biztonságot sugárzó ölébe, s elhajtottam egyenesen a kis utcába, melyet álmomban is láttam; a hetes szám előtt parkoltam le. Nem használtam liftet, lassan lépdeltem egyre feljebb, s kérdés nélkül nyitottam be az álmomban látott gyilkosság színhelyéül szolgáló kis lakásba.

Hongki már nem volt a kanapén. Lassan haladtam egyre beljebb, mire rekedtes hangja szinte egy lépésnyire tőlem a sötétben felbúgott.

- Már vártalak...- ült le higgadtan az ebédlőasztal körül sorakozó székek egyikére, s belekortyolt az italba, amit szorongatott. - Gyere, csatlakozz hozzám - tett le elém egy pohár italt, s én a székre rogyva nyúltam az üdítőért, majd automatikusan belekortyoltam.

- Beszélnünk kell - jelentettem ki vészjóslóan.

- Tudom - kortyolt újra az italba, s én követtem példáját. - Mit szeretnél tudni?

- Először is azt, hogy miért nem veszi fel a telefont a nővérem? Mit csináltál vele?

- Semmit nem csináltam vele...- válaszolta higgadtan, miközben tovább ízlelgette az italt.

Idegesen vettem elő telefonomat, s újra feltárcsáztam noonát. Az asztalon eleddig láthatatlanul pihenő telefon halkan csörögni kezdett.

- Mi? Ez hogy? - értetlenkedtem. - Hogy kerül ide a nővérem telefonja? - kiabáltam rá Hongkira. Egy pillanatra megszédültem, a világ kimozdult helyéről, majd rövidesen helyreállt minden.

- Ez az én telefonom, Hoonie - itta ki az utolsó kortyot is nyugodtan.

- Az nem lehet... - tettem le közben a poharat, aminek alján halvány porfelhő kavarodott meg. - Ez micsoda? Mit tettél az italomba? - pattantam fel az asztaltól, de ekkor a világ forogni kezdett körülöttem, majd elsötétült minden...