Félelem - 2.rész

Cím: Félelem (2.rész)

Szereplők: Jonghoon, Hongki (FT Island)

Műfaj: lélektani, krimi

Korhatár: 16

Figyelmeztetés: erőszakos jelenetek

- Ugye tisztában van vele, hogy nem tarthat benn? - jelent meg széles, önelégült mosoly a férfi arcán, határozottan visszataszítóvá alakítva - alapból sem túl szimpatikus - vonásait.

- Lehet, hogy most megúszta, de ne bízza el magát. Egyetlen apró hiba, és életfogytig cellát bérel magának - válaszolta hidegvérrel Hwang kapitány, mialatt kollégánk - Jang Geun Seok - a kihallgató előtti folyosón tombolt.

Ő volt az a nyomozó, aki először ért a helyszínre, ahol holtan találta a gázolás áldozatát. A középkorú férfit a zebrán áthaladtával ütötték el, figyelembe se véve létezését. Az elkövető hezitálás nélkül suhant tovább, mintha csak egy bogarat taposott volna agyon. Sőt, vannak, akiket egy szúnyog lecsapása után is nagyobb lelkiismeret-furdalás gyötör, mint ezt az embert, ki sietve hajtott tovább eredeti célja felé méretes járművével.

A kapitányságon az ilyesfajta esetek, s a kitörő érzések, melyek most Jang nyomozót kínozták, igen mindennaposnak számítottak. Sajnos rendünk elhivatott őreinek szárnyait a bürokrácia és a politika ollói csonkították meg időről-időre, s ez elfojthatatlan dühöt táplált kollégáim szívébe.

Számos ilyen esetben dolgoztam már, ahol az egyértelműen bűnös elkövetőt szabadon kellett engedni, mert az illető valamilyen nagykutyát ránthatott volna magával, akit nem mert megpiszkálni a rendőrfőkapitány.

Ez alkalommal a polgármesterig vezettek volna a szálak, s noha a férfi autóját egyértelműen azonosították, és két szemtanú is vallott ellene e cserbenhagyásos gázolás ügyében, mégis büntetlen távozott, állítva, hogy ellopták a kocsiját az esetet megelőzően. Azt gondolom, az igazságszolgáltatást nem szabad minden esetben a rendőrségre bízni...

A férfi egy hosszú pillanatra tekintetemre akadt, majd szinte gondtalan arccal hagyta el a kapitányságot, nyugodtan lépkedve a menekülést jelentő kijárat felé. Lényében nyoma sem volt zaklatottságnak, sem feldúlt, sem ideges nem volt. Komótosan lépett tovább az ügyön, nem terhelve lelkét olyan apróságokkal, mint hogy a kétgyermekes családapát már hiába várják odahaza gyermekei.

 

Délután a bevásárlást követően egyből hazasiettem, így a héten először már hat órára otthon voltam. Mindig is szerettem a péntekeket, ez volt rendszerint az egyetlen nap, mikor kedvemre alakíthattam az otthoni dolgaimat. Rutinosan intéztem el a mosást, s a főzéshez is gondosan előkészítettem mindent.

A serpenyőben már épp a sülő hagyma aranylott, a deszkán rendre sorakoztak a felaprított zöldségek, s a tálban hasonlóképp a halvány rózsaszín csirkemell csíkok. Gyakorlottan mozogtam a konyhában, így nem esett nehezemre elkészíteni ezt a viszonylag egyszerű fogást. Tányéromra szedve az illatokat gőzölögve ontó ételt bevackoltam magam a kanapéra, s a távirányító serény nyomkodásával kerestem megfelelő háttérzajt a menü elfogyasztásához.

Vacsora után úgy döntöttem, nekifogok az egyik aznapi eset profiljának újra megrajzolásához, mert annyira fáradt voltam nap közben, hogy sehogy sem akart jóra sikerülni a portré. Nehézkesen előtúrtam a diktafonomat, s tekergeti kezdtem a megfelelő ügy után kutatva.

Ez a kis készülék nagy segítséget jelentett nekem munkám során, ugyanis a leírások rögzítésével könnyen új profilt tudtam készíteni utólag is, ha felmerült a pontatlanság gyanúja. S persze hivatalosan is dokumentálnunk kellett a tanúk vallomásai mellett a profilozás során adott leírásukat is, ezért kellett mindig ezt a jó öreg, szalagos diktafont használnunk.

Figyelmem kicsit elidőzött a tévé képernyőjén; valami furcsa vetélkedő volt épp műsoron, amiben idolokat versenyeztettek különös állatjelmezekbe rejtve őket. Az egyik esetlen oroszlánbőrbe bújt sztár épp végigszenvedte magát egy akadálypályán, ami az idétlen ruha nélkül is kellően megterhelő lett volna. Küzdelmét látva annyira elcsodálkoztam, hogy menten megfeledkeztem eredeti elfoglaltságomról. Ám mikor hirtelen észbe kaptam, gyorsan megállítottam a pörgetést, s a tévét elnémítva indítottam el a lejátszást.

"- Volt arcán valami jellegzetes ismertetőjegy?" - hallottam meg saját hangomat. Mindig is utáltam visszahallgatni önmagamat, s ez most is meglehetősen kellemetlenül érintett. Valahogy mindig úgy éreztem ilyenkor, mintha egy idegen ellopta volna mondandómat.

"- Igen, a bal szemöldökén volt egy vágás, pontosabban egy heg, ami egész a szeme sarkáig ért."- Karakteres, enyhén érdes hangja betöltötte hálóm csöndjét. Minden egyes szó, mely visszhangot verve keringett körülöttem, magával vonszolt egy emlékképet, s szinte láttam magam előtt, ahogy vékony ajkairól továbbgördültek szavai. Nem kellett gondolkoznom, hogy tudjam, jócskán túltekertem a szalagot.

Különös mód hangja ez alkalommal is hihetetlenül megnyugtatóan hatott rám, így nem állítottam le a lejátszást, hanem tovább hallgattam kellemesen csengő, mély hangját.

-" Van még valami, amit el tudsz mondani, ami esetleg segítheti az azonosítást?

- Nem... Hoonie "- szűrődött át Hongki halk válasza, a két szó között kisebb szünetet tartva. Erre a kérdésemre emlékeimben csak fejrázással felelt, de ezek szerint csak túl csöndes volt ahhoz, hogy meghalljam szavait. Sietve visszapörgettem egy kicsit, s újra elindítottam a lejátszást.

-" Nem... Hoonie" - hangzott fel újra a sokat sejtető név. Különös, de tényleg ezt mondta... Vajon miért szólított így? Egyre gyanúsabb volt ez a fiú számomra, pedig ő a tanú, s nem egy gyanúsított volt, de egyre biztosabb lettem abban, hogy valami nem stimmel vele.

Gondolataimból telefonom csörgése szakított ki, de mire felvettem elhallgatott. Biztos noona volt az…- futott át agyamon, mivel a mai napon már kétszer kerestem őt hiába. Mobilomat előkeresve újra feltárcsáztam nővéremet, de hívásom ezúttal sem járt sikerrel. A kicsöngéseket jelző tónus lassan elhalt, s a készülék kisípolt, kegyetlen végérvényességgel tudatva, hogy ma sem fogok beszélni testvéremmel.

Reggel riadtan ébredtem fel álmomból. Szobám biztonságot nyújtó homályában próbáltam rendezni zaklatott gondolataimat. Szapora légzésem lassulni kezdett, s nyugtalan szívdobogásom is idővel normális ütemre váltott.

Álmomban egy család lakásában jártam, de nem volt otthon senki rajtam kívül. Lassan haladva néztem körül az egyszintes épületben, szobáról-szobára járva.

Karácsony volt, a nappaliban szépen feldíszített asztal ácsorgott, rajta három gondosan előkészített terítékkel. A kandallóban barátságos tűz lobogott, az ünnepi zoknik türelmesen lógtak, s várták, hogy gazdáik boldogan fogadják a bennük lapuló meglepetéseket. A fenyő csillogott a sok ráaggatott dísztől, s rajta színes fények futottak körbe-körbe.

A nappali szobából kilépve egy keskeny folyosón találtam magam, ahol krémszínű, bolyhos szőnyeg vezetett ösvényként egy távolabbi helyiség nyitott ajtaja felé. A ház ezen része félhomályba burkolózott, de a szoba felől halovány fény szűrődött a kis közlekedőre. Lépteim nem vertek visszhangot, csak némán süppedtek a padlót borító szőnyegbe, melyen szinte izzottak a háló felől induló véres lábnyomok...

Egyre közelebb értem, orromat már átjárta az emberi vér összetéveszthetetlenül édeskés, fémes illata, mely egész testemet lebénító erővel hatott rám. Kezemet finoman a keményfára simítva tártam fel az ajtót... Ám ekkor felriadtam.

Mindig kicsit megzavart, mikor újra ezt álmodtam. Fogalmam sincs, melyik filmben lehetett ez a jelenet, de rettenetesen megragadt a fejemben, annyi szent. Olyannyira élénken éreztem mindent, szinte kézzel tapintható képek voltak.

Gyorsan kikelve ágyamból megigazítottam magam után, s egyenesen a fürdőbe siettem. Testem minden porcikája vágyakozott egy frissítő zuhany után. A fehér tálcába lépve fogadtam a zuhanyból meleg záporként előtörő vízcseppeket. Hajam pillanatok alatt átnedvesedett, s a kitartóan áramló csöppek lassan gurulva simították végig felsőtestemet. Hosszú percekig folyattam magamra a vizet, majd bőrömet sűrű habréteg alá bújtatva fogtam neki a tusolásnak.

Negyed órával később már melegítőmet magamra öltve bújtam sportcipőmbe, hogy elinduljak futni. Minden szombat reggelem így indult, de ez egyike volt azon tevékenységeknek, amelyeket szívesen végeztem.

A közeli parkba érve azonnal ütemesen indultam neki a kijelölt ösvénynek, hamar magam mögött hagyva a lassabb futókat. Lépteim hangosan puffantak a kavicsokkal kiszórt úton, időről-időre megtörve a természet meghitt csendjét.

A madarak néha felrebbentek a fák lobjai közül, amint elhaladtam mellettük,  s időnként egy-egy mókus bújt elő, hogy figyelemmel követhesse a közeledő zajokat. Minden életforma ösztönösen reagált a veszélyre, még akkor is, ha az csak képzelt, s nem valós volt.

Újra és újra ámulatba ejtett, ahogy a park szinte egy testként reagált mindenre, mintha a földön serénykedő hangyáktól, a jöttömre vadul jelző békákon át a madarakig mind-mind egyetlen organizmushoz tartoznának, s egymást védve reagálnának mindenre, ami ismeretlen számukra.

Különös dolog, hogy az emberekből már kiveszett ez az ősi ösztön, s mindünk csakis önmagával van elfoglalva. Sőt, a túlélésért nemcsak hogy figyelmen kívül hagyjuk egymást, de képesek vagyunk bárkit akár el is taposni.

Minél többet tanulmányoztam az emberi természetet, annál inkább éreztem, nincs jogunk az állatokhoz hasonlítani magunkat semmilyen téren sem. Elgondolkodva hagytam magam mögött az utca egyre távolodó zajait, melyek már csak halk neszként szűrődtek felém.

Egy órával később a város egy félreeső része felé vettem az irányt. Erre hatalmas panelházak sorakoztak egymás mellett, lelketlen egyhangúságba taszítva az utca képét. Valahol itt kell lennie...

A parkolóban lassan sétálva tanulmányoztam a kocsikat. Rengetegen lakhattak ezekben az épületekben, mert több száz autó pihent a telephez tartozó udvarban. De kitartásom végül elnyerte jutalmát, ugyanis alig húsz perccel később megpillantottam. Sötétkék Ford Explorer, az orra jobboldalt megtörve, a rendszám is stimmelt... Valóban hatalmas dög volt, nem okozhatott nagy nehézséget számára eltiporni egy törékeny emberi testet.

A kis nyomkövetőt észrevehetetlenül rejtettem el az alvázon, majd gyanútlanul továbbhaladva indultam el hazafelé. Ám ekkor valaki olyanba botlottam, akire nem számítottam.

Tekintete mélyen fúródott enyémbe. Szikrázó barna szemei érdeklődve méregettek. Vékony ajkait gondterhesen szorította össze; valószínűleg ő sem számított a találkozásra.

- Szia... Hát te? - bukott ki belőlem a kézenfekvő kérdés.

- Hello. Én csak erre jártam. Egy barátomnál voltam. - Válasza nem tűnt túl őszintének, ám nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy ezt számon kérjem rajta.

- Nem szabadna egyedül mászkálnod. Nem félsz, hogy esetleg bajod esik a vallomásod miatt? - halkultam el, mire arcán széles mosoly jelent meg, mely látni engedte hófehér fogait. - Most mi az? – lepődtem meg a szokatlan reakción.

- Semmi - válaszolta sietve, s arcáról olyan gyorsan tűnt el a szikrázó mosoly, mint ahogy az korábban megjelent rajta. – Akkor, hogy ne essen bajom, megyek veled - fogott karon, s lakásom felé indult meg.

- És te mit kerestél itt? - Annyira megzavart ez a kérdés, hogy minden mást elfelejtettem hirtelen, s csak bábuként követtem az utcákat sorra magunk mögött hagyva.

- Én csak... Futottam - vágtam rá kicsit esetlenül, hisz csupán puszta lénye képes volt teljesen megzavarni rendezett magányomat.

- Amúgy mióta dolgozol a rendőrségen? - érdeklődött udvariasan, de látszott rajta, hogy nem különösebben érdekli a válasz.

- Négy éve. - Lassan végigmértem a belém kapaszkodó fiút. Egy fekete bakancs volt rajta, egy itt-ott lyukakkal csúfított farmer, s egy különös szabású, bő, színes pulcsi. Körmei ezúttal feketék voltak, rajtuk vékony, kék csíkkal.

- Miért lakkozod a körmöd? - tűnődtem el kissé.

- Tessék? - torpant meg egy pillanatra, majd befordult az utcámba. - Ja, hát ezt még gyerekkorunkban kezdtük egy barátommal. Erről mindig ő jut eszembe, így megmaradt. Legalább ennyi... - halkult el a fiú, miközben körmeit méregette, majd zavartan tekintett rám.

- Most már mennem kell – rendeződött arca újra megmagyarázhatatlan komolyságba, majd apró fejhajtás után hátat fordított és elsietett. Pedig még egy csomó mindent akartam tőle kérdezni.

Először is, hogy mit keresett azon a lakótelepen valójában? Másodszor, hogy miért szólított Hoonie-nak a kapitányságon? És végül, honnan tudta, hol lakom?

Fejemben rendre ezek a kérdések cikáztak, de ő egyre csak távolodott, sietősen szedve lábait. A sarokról még utoljára visszapillantott rám, de azután újra teljesen eltűnt ez a különös fiú, Lee Hongki…

~Xiumaru